Olvasom, hogy 2004-ben november 3-án szerelt le az utolsó magyar sorkatona. Ezzel megszűnt a sorkatonaság, amelyet jogilag az 1939. II. törvény állított vissza Magyarországon. Akkor éppen ideje volt lépni, hiszen már évek óta tartott egy nagy háború főpróbája Spanyolországban; megtörtént az olasz partraszállás a Balkánon; a németek bekebelezték Ausztriát és a Szudéta-vidéket. A törvény elfogadása után négy nappal felbomlott Csehszlovákia és a Honvédségnek máris feladata volt: a politikai vákuumba került Kárpátalja birtokba vétele. Nyilvánvaló volt, hogy egyre nehezebb feladatok előtt áll az ország hadereje, gőzerővel folyt a „győri program” végrehajtása, vagyis egy békeidőben körülbelül százezres hadsereg felszerelése és hadrendbe állítása. (Huba hadrend.) Ehhez már nem voltak elegendőek a „bújtatott alakulatok”, amelyeket a trianoni keretek kijátszására tartottak a rendőrségnél, folyamőrségnél, csendőrségnél, vámőrségnél, állami erdészetnél stb. Hadköteles minden tizennyolc és hatvan év közötti férfi lett.
Nem volt kétséges, hogy a Német Birodalom és a Szovjetunió is „érdekelt” Közép-Európában. A Honvédség 1940-ben döntőbírói határozat értelmében birtokba vette Erdély északi megyéit és a Székelyföldet. A következő esztendőben a német (olasz, bolgár) támadást követően Jugoszlávia szétesett. A Honvédség megszállta a Bácskát. Az események kellős közepén lett öngyilkos a magyar miniszterelnök, Teleki Pál, aki nem tudta feloldani a jogos határrevízió és a háborún kívül maradás parancsának ellentmondását. Valószínűleg nem is lehetett. Teleki tette elkeseredett figyelmeztetés volt. Utódja és a magyar politikai elit nagy többsége úgy látta, az egyik célt – legalábbis ideiglenesen –, fel kell adni, hogy a másik maradhasson. Bárdossy László meggyőződésből vitte az országot a német szövetségbe és háborúba. A brit hadüzenettel számolt, legfeljebb akkor kezdte magát kellemetlenül érezni, amikor a németek minősíthetetlen hangnemben követelték, hogy Magyarország üzenjen hadat az Amerikai Egyesült Államoknak. Megtette.
A Honvédségnek döntően a Szovjet Hadsereggel kellett megküzdenie. Egyenlőtlenek voltak az erőviszonyok, de a katonák megtették, amit lehetett. A Donnál is, a Kárpátokban is, Budapestnél is. Nem ők tehettek arról, hogy a politikai vezetés képtelen volt időben kivonni az országot a konfliktusból. Megpróbálták, de a sikerhez kellett volna a másik fél – mindenekelőtt az angolszászok – jóakarata is. A tragikus vereség után sok köszönet nem járt a Honvédség tisztjeinek, katonáinak. Sokuknak inkább kötél, vagy súlyos börtönbüntetés, de minimum látványos „megvetés”. Mindez a legszorosabb összefüggésben a szovjet megszállással. A párizsi béke is korlátozta a hadsereg létszámát, amit a kommunista hatalomátvétel után látványosan figyelmen kívül hagytak. Farkas Mihály „Magyar Néphadserege” békeidőben is elérte a negyedmilliós létszámot. A néphadsereg tiszti-és altiszti karát szinte teljesen lecserélték, a sorkatonaságot pedig „politikai oktatással” próbálták rendszerhűségre nevelni. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején nyilvánvalóvá vált, hogy a néphadsereg alkalmatlan a kommunista rendszer megvédésére. Ami meglepőbb volt, hogy az „államvédelmi alakulatok” is csődöt mondtak. Voltak persze akik a tömegbe lövettek, s voltak alakulatok is, amelyek a parancsot teljesítették. Szégyen reá. De végül csak a szovjet hadsereg tudta legyűrni a pesti srácokat.
A szabadságharc után a néphadsereg tisztikarának körülbelül 20 százaléka nem írta alá a „hűségnyilatkozatot”. A sorkatonaság maradt, a tisztikar szakmai színvonala és morális állapota paradox módon a kádári konszolidációval, az életminőség, életszínvonal emelkedésével egyenes arányban süllyedt. A néphadseregben a kommunista rendszer minden hazugsága, értelmetlensége a maga pőreségében, bornírtságában jelentkezett és felnagyítódott. Míg kint a civil életben egyre kevésbé beszéltek a „kommunizmus” eléréséről, célként előbb a szocializmus felépítését, majd ennek látványos kudarca után a „fejlett szocializmus” elérését emlegették, egyre kevesebb meggyőződéssel, addig „bent” konkrét célok voltak. Például betörés Ausztriába, átkelés az Alpokon, lezúdulás a Pó síkságra és az ottani olasz hegyi vadász dandár megsemmisítése. Mindez Hódmezővásárhelyről, Csepel márkájú teherautóinkkal és Ferike hadnaggyal, aki eltévedt a környező Nyúldombon is. Ez olyan ellentmondásban volt a valósággal, a hirdetett békecélokkal, és a lehetőségekkel, hogy még elképedni sem volt értelme. Márpedig a néphadsereget minden fiatalnak meg kellett járnia. Aki esetleg addig el is hitte a sok hazugságot és marhaságot, az itt esszenciális tömörségben tapasztalhatta meg a szocialista rendszer mibenlétét.
Nem tudom, ki lehetett az a katona, aki 2004. november 4-én utolsóként leszerelt, s ezzel megszűnt a hadkötelezettség. Akkoriban azt hiszem kis híja lehetett, hogy az egész magyar hadsereg meg nem szűnt. Mostanában elképesztő történeteket hallok arról, hogy ki hogyan úszta meg a katonaságot. Néha már-már szégyellem is magam, hogy nekem semmi ilyen fortély nem jutott az eszembe. Mint a birka elmentem a sorozásra, aztán a bevonulásra. A MOM Művelődési házban volt a gyülekező. Aztán hosszú vonatozás, orvosi vizsgálat. Beöltözés. „Első század”. S aztán az a hang. Az értelmetlen parancsok. Néha elgondolkozom, mi lehetett az, ami annyira felbőszítette a tiszthelyetteseket és tiszteket, ha megláttak? Nem voltam én rossz katona. Megcsináltam, amit mondtak. Jól lőttem. Nem volt gond a Bakonyban sem. Se fogdán, se futkosón nem voltam. És valahogyan mégis, ordított, hogy nem illettem oda. Pedig még csak ki sem lógtam a laktanyából. Voltak erre alkalmasabb közlegények. Na jó, amikor levertem a törzsőrmester sapkáját, az eltávozáson, az kellemetlen volt. A szakaszparancsnokom volt. Több eltáv nem is nagyon volt. Egyben kiadták a tizenegy nap szabadságot, és kész. Hátha nem jövök vissza. De visszamentem. Május volt, úgy tudtam júliusban leszerelek.
Nincs bennem semmi nosztalgia. Emlékszem milyen volt. Végül is amolyan közös megegyezéssel belső száműzetésbe kerültem. Nyolcvan feletti őrséggel. Ez huszonnégy órás szolgálat. De utána egy szolgálat mentes nap. Főleg a laktanyán belül. De volt egy jó kis könyvtár és klub is, lemezekkel. Kantin. S persze a haverok. Sült gyíkhús vacsorák. Szellemek a vegyvédelmi raktárban. Az őrséggel elment százhatvan nap. Akkor is őrséget adtam, amikor a többiek mezőgazdasági munkán voltak. Volt, hogy kölcsön adtak őrségbe egy másik városba. Szégyellem, hogy a város nevét sem tudom. Talán mert el sem hagyhattam a laktanyát.
Akkor már ismertem Cseh Tamás dalait. Meg volt a lemeze is, amelyen a legfontosabb sor így hangzott: „három év múlva nem vagyok hadköteles”. Fáskerti elvtárs, legyen már olyan szíves. De az első napokban a „vizesblokkban” inkább Beatricét énekeltem. Vagy a Miklós fütyülte? S én folytattam. Melyik dal lehetett? Ez ezerkilencszázhetvenkilencben volt. Még semmi „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”. Tingli-tangli. Más idők voltak. A tizenkét hónapot ki lehetett bírni. Szerencsére nem vittek el se Afganisztánba, se Lengyelországba. Mint elődeinket egykoron Csehszlovákiába. Azért tömegoszlatásra kiképeztek. Micsoda marhaság! Végül kicsit ráhúztunk, akkoriban volt egy árvíz, mire odaértünk éppen tetőzött is a víz. Így lett meg a tizenkét hónap. A nyugdíjba majd így számít bele – mondta egy srác. Vagy csak azt mondta, hogy egyetem után majd egy hónappal kevesebb időre kell visszatérni? Mindegy már. Nem mentem vissza. Már házas voltam, kisbabával. Azért becitáltak a Honvéd Kórházba. Mi a fenét akarhattak azzal, hogy betettek valami pilóta- vagy űrhajósképző pörgő vasketrecbe? Az ejtőernyősökhöz akar-e? Akar a fene. Jobb az ilyesmit profikra bízni. Még jobb minden háborúból kimaradni. Lehetséges-e? Talán. Az biztos, hogy ehhez erős, hivatásos önvédelmi fegyveres erőre van szükség. Én három éve amúgy sem vagyok már hadköteles…
A szerző történész
