A kutatók az egyes indián közösségek körében előforduló Wendigo-pszichózis példáján keresztül mutatják be, hogy a kulturális kondicionálás, a neveltetés és egyéb hatások néha hogyan nyilvánulhatnak meg emberevésben.
„A Wendigo-pszichózis egy lenyűgöző és rejtélyes, kultúrához kötött szindróma, amely az algonquiai nyelvet beszélő törzsek mitológiájában gyökerezik, különösen Észak-Amerika északi régióiban – írják a szerzők. – Ezt a jelenséget az a lehengerlő hit és téveszme jellemzi, hogy az egyének Wendigókká, rosszindulatú szellemekké alakulnak át, akiket az emberhús iránti kielégíthetetlen vágy hajt.”
A kutatók némi húst adva a csontokhoz, a továbbiakban kifejtik, hogy a Wendigo „egy toronymagas, lefogyott, rothadó hús szagát árasztó alak, „tüzes szemekkel” és „jégből készült szívvel”. A Wendigo-pszichózist átélő személyek „azt kezdik hinni, hogy a Wendigo megszállta őket, ami fokozott paranoiához és a potenciális áldozatokkal kapcsolatos erőszakos hallucinációkhoz vezet”.
„Az érintetteknél a későbbiekben riasztóan megváltozhat az észlelés, és másokat, még a közeli családtagokat is potenciális prédának tekinthetik – magyarázzák a szerzők. – Ha egyszer emberi húst fogyasztanak, a Wendigóvá válás teljesnek és visszafordíthatatlannak tekinthető.”
300 évre visszamenőleg történelmi feljegyzések tanúskodnak a kannibalista állapot létezéséről, köztük egy olyan emberrel, aki 1786-ban egy éhínség idején megölte és megette a rokonait. Bár az ilyen téveszmék tiszta őrületnek tűnhetnek, a kutatók szerint a Wendigo-pszichózis egy kulturálisan releváns, az algonquiai mitológiából eredő pszichológiai védekezési mechanizmust képviselhet.
A Kanadából származó törzseknek nem voltak idegenek a brutális éhínséggel jellemezhető telek. Szélsőséges forgatókönyvek esetén szükségessé válhatott a kannibalizmushoz való folyamodás, és a Wendigo-mítosz létezése ezért narratív eszköz lehetett arra, hogy az ember elhatárolódjon a kimondhatatlan cselekedetektől.
Más szóval, „a kannibalizmus és közvetve a Wendigo-pszichózis is maladaptív és individualista túlélési stratégiává válhat a szélsőséges hiány idején, ahol a Wendigóvá való átalakulásba vetett hit a belső szorongás kifejezésére szolgál” – írják a szerzők. A mítosz pszichológiai funkcióját elemezve kifejtik, hogy „a Wendigo csillapíthatatlan étvágya a hiány közepette felbukkanó kétségbeesést tükrözi, míg az emberből szörnyeteggé való átalakulása az emberség elvesztésének kockázatát jelzi szörnyű helyzetekben”.
Ha ez a helyzet, aligha meglepő, hogy a Wendigo-pszichózis és a kannibalizmus történelmileg elterjedtebb volt a szélsőséges éhínség idején. Szerencsére a stabilabb élelmiszerellátás és a jobb pszichiátriai kezelés a modern korban szinte teljesen kiiktatta a Wendigót, amely hosszú idő óta nem ütötte fel vérszomjas fejét.
