A Hamász által az izraeliek ellen elkövetett gyilkos terrorcselekmények láttán nekem rögtön az erdélyi magyarellenes mészárlások jutottak eszembe. Azok a tömegmészárlások, amiket az osztrákok által felfegyverzett románok a katonailag védtelen magyar települések ellen 1848-49-ben elkövettek. A móc martalócok tucatnyi magyarlakta települést gyújtottak fel, romboltak le, betörtek a házakba és felkoncolták az ott tartózkodókat. Becslések szerint mintegy nyolcezer embert gyilkoltak halomra, pusztán azért, mert magyarok voltak. Úgy gondolták, ha nem marad magyar, övék lesz a föld. Nem reguláris haderő állt az ellenséges haderővel szemben, hanem feltüzelt, emberi mivoltukból kivetkőzött, mindenre kész fegyveresek hajtottak végre pogromot ártatlan embereken.
A múlt szövedéke is mindig felfeslik valahol.
Ugyanaz történt 175 évvel ezelőtt Erdélyben a magyarokkal, mint ami most az izraeli zsidókkal. Különbség a két esemény között csak a fegyverek minőségében van, az emberi természet, egy más identitású, nyelvű és kultúrájú népcsoporttal szembeni vak gyűlölet mit sem változott. Nincs annál alávalóbb dolog, mint védtelen embereket, ma úgy mondjuk, fegyvertelen civileket legyilkolni.
Gazdagsága miatt Erdély Athénjának nevezett Nagyenyedet (ma Aiud, Románia) 1849. január 8-án éjjel mintegy kilencezer felbőszült lándzsás oláh rohamozta meg. A városban négyezer fegyvertelen ember volt, mert a hadra fogható férfiak valahol távol a magyar honvédség soraiban a magyar szabadságért harcoltak. Az otthon maradottak már nyugovóra tértek, amikor a támadás történt. Puskalövések hangjára felriadva látták, hogy városuk lángokban áll. Iszonyatos gyilkolás kezdődött, irgalom és válogatás nélkül öltek ott öreget, asszonyt és gyermeket. Ki, ahogy tudott a közeli erdőbe menekült, télvíz idején mezítláb, egy szál pendelyben. Akik nem tudtak elmenekülni, azokat a támadók lándzsáikkal keresztülszúrták, botokkal, fejszékkel agyonverték. A csecsemőket úgy ütötték lábuknál fogva a falhoz, hogy a fejük kettérepedt. A város épületeit szalmatekercsekkel mind lángra gyújtották. Éjfél után a közeli görög-katolikus román lelkész vezetésével újabb martalócok érkeztek, másnap délelőtt további párezres fosztogató, rabló tömeg jelent meg. A Bethlen-főiskola értékes könyvtárát, levéltárát az utcára hányták, hogy a tűztől olvadó hóban legyen min közlekedni. A sírboltokat is feltörték, kifosztották. Az értékeket nagy halomba gyűjtötték, ebben a szászok is segítettek nekik. A városba vezető utakat a rablott portékákkal megrakott szekerek, elhajtott állatok, rabságba hurcolt emberek árasztották el.
A pogromsorozat valójában már októberben kezdődött, amikor a Felvidéken született Puchner Antal, az erdélyi haderő Habsburg-hű főparancsnoka megtagadta az engedelmességet a magyar országgyűlésnek és ostromállapotot hirdetve szabad kezet adott a románoknak. Nagyenyedhez hasonlóan járt Gyulafehérvár, Zalatna, Magyarigen, Marosszentimre, Abdrudbánya és még számos környékbeli magyar város, falu is. A pusztítás mindig hasonló forgatókönyv alapján zajlott: a románok előbb fenyegetésekkel, majd ígéretekkel megadásra szólították a lakosságot, aztán a megkötött szerződés és békeokmány ellenére legyilkolták őket. Ezeket a szerződéseket az osztrák császári tisztek jelenlétében kötötték. A magyarok a városokban fegyveres erővel nem rendelkeztek, legyilkolásukat biztonsági szempontok nem magyarázhatták. Közönséges pogrom, etnikai tisztogatás zajlott, a magyarok megsemmisítésének kísérlete.
Elekes Károly gyulafehérvári református lelkipásztor 1849-ben bejárta a feldúlt helyszíneket és megkereste az erdőbe menekült magyarokat. Az egész egyházmegye akkorra már annyira elnéptelenedett, hogy „reményt sem lehet venni a felől, hogy itt valaha magyar s főleg református hitű vallásos élet lehessen” – írta beszámolójában. A magyar templomokat, iskolákat földig rombolták, a lakóházakat felgyújtották, a lelkészeket, tanítókat legyilkolták a vandál támadók.
Akkoriban még nem volt tömegmédia, a történtekről nem értesült a világ. Nem volt román- vagy magyarellenes vagy valamelyik fél melletti tüntetés Európában, csak félelem és rettegés az osztrákok kezére került, szabad prédává tett Erdélyben. A magyar országgyűléshez is csak 1849. januárban jutott el a mészárlások híre, és kapott megbízást a lengyel Bem tábornok. Nem a megtorlásra, hanem Erdély és a magyar szabadság visszaszerzésére.
Mindezekről vajmi keveset tudni még ma is, a román történetírás ezeket a szégyenfoltokat nem említi. A román parasztokból verbuvált szabadcsapatok vezetője, Avram Iancu Kolozsvárott tanult jogász volt, ma hivatalosan beiktatott nemzeti hős Romániában. Erdély majd minden településén látható a szobra, a városok főutcáit róla nevezték el, valódi kultusza van. Pedig amit Avram Iancu vezette szabadcsapatok (ma: terrorszervezetnek hívnánk) műveltek Erdélyben, az valódi genocídium volt: a magyar lakosság tudatos és tervszerű elpusztítása.
A vérengzések a románokat terhelik, de hogy ez megtörténhetett, arról a Habsburgok tehetnek. A Habsburgok diktálta történetírásnak sem állt érdekében az események tényszerű feltárása, hiszen a magyarirtás az ő segítségükkel és jóváhagyásukkal történt. Ők fegyverezték fel a románokat, ők adtak szabad kezet nekik. A Puchner-féle októberi proklamáció másnapján kezdődött és január közepéig, Bem tábornok megjelenéséig tartott a románok magyarellenes pogromsorozata. A császárhű Puchner Antal magyar nézőpont szerint áruló volt, hiszen kezdettől fogva szabotálta a törvényes magyar kormány utasításait és nyíltan Bécs mellé állt.
Bécs kitűnő taktikát talált ki a magyar szabadságharc leverésére: a magyarok ellen hangolták az országban élő nemzetiségeket, szerbeket, szlovákokat és horvátokat. Erdélyben a szászokat és a románokat lázították fel, majd hagyták, hogy nyíltan szervezkedjenek, felkelő csapatokat hozzanak létre és fegyveresen forduljanak szembe a magyarokkal. A Habsburgok azt fogták a magyarokra, amit ők alkalmaztak mindig, a nemzetiségek elnyomását. Ez a módszer annyira jól sikerült, hogy a tájékozatlan közvélemény a mai napig az elhibázott magyar nemzetiségi politikát tartja a szabadságharc bukása és Trianon okának is. Nem tudnak arról, hogy 1849-ben csak a hadi események akadályozták meg a világ első nemzetiségi jogokat tartalmazó törvényének végrehajtását, de ezt a kiegyezést követően, 1868-ban a magyar törvényhozás azonnal pótolta.
Az eseményeket a magyar történetírás sem foglalta össze. A Habsburgokkal való 1867-es kiegyezésig lehetetlen volt erről írni, utána talán a politikai békülés jegyében kerülték ezeket a kényes pontokat. Később az internacionalista politikai korrektség egyenesen románnak nevezett minden erdélyit és az agyakat teljesen átmosta. A magyar szabadságharc és a valódi nemzetiségi politika feltárása (és sok minden egyéb) hiányzik az iskolai oktatásból. Ezzel magunk járulunk hozzá, hogy történelmünket a hangosabbak, a győztesek írják és átírják a saját érdekeik alapján. Pedig semmi mást nem kellene tenni, mint a levéltári forrásokhoz nyúlni. Ott megtalálnánk például Török Amália 1852-ben kelt felségfolyamodványát. „Semmit nem kímélt az ellenség – írta. – Térden állva esedezem én, kinek atyját és két testvérét az oláhok ok nélkül meggyilkolták és kinek anyja az oláhok durva bántalmazása folytán halt meg Enyeden, hogy kegyeskedjék felséged a tényállás megvizsgálása után hozzám-tartozóim gyilkosait megbüntetni”
A bécsi udvar a magyar szabadságharc leverése után Avram Iancut ugyan rövid ideig börtönbe, majd házi őrizetbe helyezte, de az elkövetőkkel szemben valódi számonkérés és büntetés nem történt. A gyilkosok soha nem kaptak büntetést. Az elpusztított területeken szórványban él a magyarság, a valaha színmagyarnak számító nagyenyedi lakosság 75 százalékban román, csakúgy mint egész Erdélyben.
A szerző történész
