Annyi mindenről kellene értelmesen beszélni, ne adj’ Isten, vitatkozni… A világ drámai módon változik körülöttünk, nem csak a számában szaporodó és intenzitásukat tekintve egyre hevesebb, egyre több áldozattal járó fegyveres konfliktusok (valahol azt olvastam, a második világháború befejezése óta soha nem zajlott még annyi egyszerre, mint napjainkban), de politikai-gazdasági gondolkodásmódok és gyakorlatok megfeneklése, új ajánlatok születése, az ezek nyomán fokozódó, óhatatlanul súrlódásokkal járó geopolitikai versengés és átalakulás miatt is. És akkor még nem beszéltünk a globális, mindenkit egyként fenyegető veszélyekről vagy a technológia fejlődésének kultúrát formáló, helyenként az ember-lét és a civilizáció újrafogalmazásának igényét előrevetítő hatásáról.
Az ehhez hasonló időszakok vagy szituációk azok, amelyekben egy egészséges közösség kérdéseket tesz fel meg a saját életére vonatkozóan, vizsgálat tárgyává teszi azt, mert jövőbeni létét alapvetően határozza meg a változások, benne a saját helyzetének minél több szempontúbb megfogalmazása és megértése. Ehhez képest mi mintha időhurokba kerültünk volna, a magyar nyilvánosságban évek óta ugyanazon néhány, a fentebbiekhez képest – talán megkockáztatható – kisebb súllyal bíró, és nem mellesleg tendenciózusan tárgyalt probléma cirkulál hosszú évek óta, időnként valamelyik felszínre kerül, megy körülötte a habverés egy ideig, hogy aztán az állandósult unalom tengerébe merüljön az újabb felbukkanásig.
Most éppen megint a sajtószabadságon van a sor. Nem függetlenül az Európai Parlament azon nekibuzdulásától, hogy sajtószabadság-ügyben megmondja, merre van előre, jogszabályban írja elő az erre vonatkozó sztenderdeket az egymásra kevés dologban hasonlító tagállamoknak, és a kormány szándékától, ami megnehezítené magyar orgánumok külföldi támogatását. Megint olvasom, hogy „veszélyben a független sajtó” meg „el a kezekkel” etc., etc. Az ember már magát is unja ettől. Eszembe jut a 2010-es performance az Európai Unió parlamentjében, leragasztott szájú képviselők emeltek a magasba üres címlappal, vörös „censored”, azaz „cenzúrázott” felirattal ellátott magyar újságokat. Hatásos akció volt, a róla készült képek jól mutattak a világsajtóban, noha az üzenetről sok mindent lehetne mondani, csak azt nem, hogy igaz lett volna. Mert azokat az újságokat, a felirattal ellentétben akkor és azóta sem cenzúrázta senki, azt írhattak és írtak bennük, amit a készítőik akartak.
A sajtó körüli tusakodás és minősítés egyidős a rendszerváltoztatással. Lehetne erről beszélni – megint csak értelmesen –, talán kellene is. De akkor az egészről, arról, mikor mi történt, azokból mi következett, s az egész hogyan vezetett el idáig. Kauzalitás, ok és okozat – ahogy a Merovingi mondja a Mátrixban. Azokon a regisztereken, amelyek ezzel kapcsolatosan használatosak, biztosan nem lehetséges. Így csak – idézve egy régi nyilvánosságkonferenciáról Fábry Sándor megszólalását – afféle „habarmányok” születhetnek, amelyekben minden mindennel összekeveredik, s a hit alapú véleménybuborékokat erősítik, nem a tisztánlátást. Tényleg elhiszi bárki, hogy míg az egyik oldal úgymond a politikai érdekeit érvényesíti a sajtóban vagy a sajtóval, a másik oldalit tulajdonolónak, itthonról vagy külföldről támogató(k)nak nincsenek ilyenjei? Vagy egy lengyel példával élve: ha egy elvileg Kaczyńskihez közel álló vállalkozó vesz lapokat, az támadás a média szabadsága ellen, ha egy Soros-leágazás vásárol meg két lengyel napilapot nem sokkal a választás előtt, akkor az önzetlen áldozat a „független sajtó” működésének oltárán?
Érteni vélem a frusztrációt, hogy nem sikerül kibeszélni a kormányt a hatalomból, megbuktatni, ha úgy tetszik, felülírni valahogyan a választói felhatalmazást. De ehhez egy demokráciában önmagában – legalábbis az esetek többségében – kevés a sajtó, ellenzéki politika, hiteles ellenzéki politikusok kellenek, ám úgy tűnik, jelenleg ennek híján van Magyarország, ebben lehet felelőssége a magát mindig és mindenkor függetlennek állító, örökké veszélyben érző sajtónak. S nem pótolja sem a gőg, sem az ország egy részének lenézése, sem a permanens habverés.
A világ változik, akkor is, ha mi örökké ugyanazokat a köröket futjuk. Legfeljebb mire felnézünk, marad az értetlenkedés meg az elszalasztott lehetőségek feletti kesergés.
A szerző vezető szerkesztő
