Néhány hete magyarul is olvasható egy amerikai fizikus, Steve E. Koonin könyve. Címe: „Tisztázatlan” (Unsettled). Alcíme mindent elárul: Amit az éghajlattudomány mond, amit nem mond, és mindez miért fontos. A szerző az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) természettudományi munkacsoportjának (WG1) a földi éghajlat állapotáról és a klímaelőjelzésekről szóló sok ezer oldalas jelentéseit veti össze mindazzal, hogy amit a politikusok és a média egymással karöltve harsognak. Ordító ellentmondásokat talált.
Steve E. Koonin 1951-ben, New York-ban született. PhD-ját az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) szerezte. Professzorrá egy másik hírneves kutatóhelyen, a CalTech-en (California Institute of Technology) nevezték ki. A kétezres évek elején a British Petrol vezető kutatójaként még az úgynevezett megújulókra való átállást szorgalmazta. 2009–2011 között (az első Obama-kormány idején) az Energiaügyi Minisztérium tudományügyi helyettes államtitkára volt. Később elnöke lett a kiemelkedő amerikai tudósokból álló úgynevezett Jason nemzetvédelmi bizottságnak. Az amerikai nemzeti kutatásfinanszírozási alap (NSF) nagy tekintélyű tagja, a számítástudomány fizikai alkalmazásának (computational physics) egyik úttörője. Szűkebb szakterülete a nehézion-fizika, amely téren néhány évtizede gazdag magyar kapcsolatokkal rendelkezett. Kifejezetten a klímaváltozással kapcsolatos első írása – a Föld fényvisszaverő-képességének (albedojának) az úgynevezett földfény (a Nap által megvilágított Föld fényének Holdról való visszatükröződése) megfigyelésével – 1992-ben jelent meg.
Koonin az éghajlatváltozásról szóló vitába nyilvánosan „A klímatudomány tisztázatlan” című, a Wall Street Journal-ban 2014. szeptember 14-én megjelent véleménycikkével kapcsolódott be. Majd ugyanott, 2017. április 20-án (az először megrendezett, és a Föld napjára időzített Trump-ellenes globális „tudománymenet”, angolul: March for Science előtt) kijelentette, hogy akik valóban szeretnének „átlátható, és politikamentes tudományon alapuló” döntéshozatalt, azoknak el kell fogadniuk, hogy a klímatudomány nyitott kérdései is nyilvános vitákban döntendők el. E célból úgynevezett „vörös” (a negyedik amerikai klímajelentést támadó Red Team) és „kék” (a jelentés állításait védelmező Blue Team) csoportok felállítását javasolta. Az ötlet elvetélt, annak ellenére, hogy élvezte az Amerikai Környezeti Ügynökség (EPA) akkori vezetőjének, sőt a teljes kormányzatnak a támogatását. 2019-ben Koonin részt vett a nemzeti klímajelentések kritikai vizsgálata céljából a Nemzetbiztonsági Tanács égisze alatt létrehozott úgynevezett Klímabiztonsági Elnöki Bizottság felállításában, ám az ellenlobbi hatására ezt is hamarosan feloszlatták.
Szerteágazó tapasztalatai birtokában, efféle előzmények után írta meg „Unsettled” című könyvét. Több országba is hívták előadni, és ahol lehetővé tettek vitaalkalmakat, azokon is helytállt. (Legutóbb 2023. november 1-én, a Steamboat Institute rendezésében megszervezett vitán győzte meg a hallgatóságot arról, hogy „2050-re a nettó zéró NEM elérhető, és hogy a klímaváltozással NEM kell foglalkozni”, azaz a teljes dekarbonizációra vonatkozó javaslatokat el kell vetni.) Az effajta eseményeket a mainstream sajtó rendre elhallgatja. (Magyar nyelven legfeljebb a konzervatív orgánumok írnak ilyenekről, de létezik az „Unsettled”-ről egy magyar nyelvű kiadvány is, ami néhány hazai egyesület honlapján érhető el.) Igazán örömteli, hogy Koonin könyve – az MCC Press jóvoltából – a magyar olvasóközönség számára teljes terjedelmében is elérhetővé vált.
A magyar nyelven 350 oldalas kötet címe „Tisztázatlan”, londoni előadásának címe „Megoldatlan” (lehetne akár „Lezáratlan” vagy „Elrendezetlen” is) – mindenekelőtt magára a klímatudományra utal. Gyakran hallani ugyanis – leginkább politikusoktól –, hogy „a tudomány eldőlt, cselekednünk kell”, de a könyvben épp arra hívja fel a figyelmet, hogy e nyilatkozatoknak a tudományos alapja igencsak hézagos. Azt is érzékeltetni kívánta, milyen felkavaró volt (és lesz majd az olvasó számára is) ráébredni a részletes IPCC szakmai jelentés és az azokról közzétett összefoglalók között feszülő ellentmondásokra. Mára az egyik legfontosabb társadalmi vitakérdéssé lépett elő, hogy vajon mit kell, és mit lehet tenni ebben a helyzetben, amibe évtizedek alatt belekormányoztak bennünket. Koonin a könyv megírásával megtette az első lépést: tájékoztatja az embereket.
A könyv I. része azoknak a fontos kérdéseknek a megválaszolásával kezdődik, amelyekre a társadalom kíváncsi szokott lenni. Arra, hogy hogyan változott az éghajlat, hogyan fog változni a jövőben, és ezeknek a változásoknak milyen hatásai lesznek. Az 1. fejezetben elmagyarázza a Föld éghajlatára vonatkozó, évszázadokon át tartó pontos megfigyelések végzésének a jelentőségét és nehézségeit, kitér a Föld jelenkori felmelegedésére, és azt geológiai kontextusba helyezi. A 2. fejezetben levezeti, hogy a melegítő hatást kifejtő napfény és a hűtő hatású kisugárzás sérülékeny egyensúlyában az ember szerepe igencsak alárendelt. A 3. fejezet az emberi tevékenység éghajlatra gyakorolt legnagyobb hatását, a légköri szén-dioxid-koncentráció fosszilis tüzelőanyagok elégetése révén történő növekedését tárgyalja, teljes mértékben osztva az IPCC WG1 szakmai véleményét. A fizikai számítástudomány szakértőjeként azonban rámutat arra, hogy a modellek követhetetlenül „katyvaszosak” (4. fejezet). A következő négy (5-9.) fejezet azt fejti ki – négy tételben –, hogy tudomány nem igazolja a pánikkeltő narratívát: az Egyesült Államokban mért rekordhőmérsékletek ma sem gyakoribbak, mint az 1900-as években voltak (5. fejezet); az emberi tevékenység semmiféle megfigyelhető változást nem okozott a hurrikánok viselkedésében (6. fejezet); a világszerte évente leégett területek nagysága a megfigyelések kezdete, vagyis 1998 óta meredeken csökken (7. fejezet); az elmúlt évezredek során folyamatosan emelkedő tengerszint menetét az emberi eredetű szén-dioxid-kibocsátás nem befolyásolja (8. fejezet); az éghajlatváltozás társadalmi hatásaira vonatkozó ijesztő előrejelzéseket maguk az adatok, továbbá a jelentésekben meglévő önellentmondások cáfolják (9. fejezet). A 10. fejezet rámutat arra, hogy a döntéshozók és az egyszerű emberek azért nem kaptak kielégítő tájékoztatást a tudomány állásáról, mert az „éghajlati válság” és annak felnagyítása szolgálja leginkább a környezetvédő aktivisták, a média, a politikusok, és – sokunk őszinte fájdalmára – sok tudományos kutató és -intézmény érdekeit. Az I. részt záró 11. fejezet az emberek józan paraszti eszére apellál. Általánosan megfogadandó tanáccsal is szolgál: sohasem szabad azonnal elfogadni azt, amit a média állít.
A kötet II. része világos határvonalat igyekszik húzni a társadalom tettei, képessége és lehetőségei között: a tettekről megállapítja, hogy a világ a Párizsi Megállapodással ellentétes irányba halad (12. fejezet); „szén-dioxid-mentes” energiarendszert kiépíteni képtelenség (még az Egyesült Államokban is, 13. fejezet); az ember lehetőségei leginkább a változó éghajlathoz való alkalmazkodás keretein belül maradnak. Geomérnöki módszereket csak végső esetben tanácsol bevetni.
Záró gondolatai között legelső teendőként az éghajlattudomány és a tudománykommunikáció („a tönkretett tudomány”) helyreállítását nevezi meg. Csak ezt követően jelölhetők ki és tehetők meg olyan lépések, amelyek a társadalom számára nagy valószínűséggel hasznosak. Végül Joe Biden amerikai elnök beiktatási beszédére hivatkozik: „El kell utasítanunk a ténymanipuláló, sőt ténygyártó kultúrát”, és e bölcsességgel minden olvasó nyomban azonosul.
Tény, hogy a civilizáció alapjait jelentő természeti kérdésköröket (így az energia, a nyersanyagok, az édesvíz, a talaj, a környezet stb. kérdéseit) „ma a klímapolitika (az emberi szén-dioxid-kibocsátásnak tulajdonított éghajlatváltozás megállításának szükségességére hivatkozva teljes dekarbonizációt meghirdető úgynevezett zöldátállás érvényesítése) uralja”. (E megfogalmazás a Professzorok Batthyány Köre, azaz a PBK energia-munkacsoportjának 2023. október 30-ai sajtóközleményében szerepel, és ez a leglényegesebb kérdést illetően teljes összhangban van Koonin nézetével. Koonin a könyvében lényegében azt mondta ki, hogy a klímapolitika: manipulációs termék. Ezt ugyan a világban sok-sok kutató hasonlóképpen látja, de kevesen képesen oly meggyőzően kifejteni, mint ő vagy a CLINTEL (a Klímaintelligencia-csoport). John Clauser fizikus (mellesleg az egyik tavalyi Nobel-díjas) kevésbé diplomatikus megfogalmazásában „a világon a legfélrevezetőbb információforrás maga az IPCC”.
A klímapolitika alapfeltevéseit illetően számos pontban felmerült tudományos kételyek alapján a Professzorok Batthyány Köre energia-munkacsoportja nem csak nyílt tudományos vitákat kér, hanem egyenesen a klímapolitika felfüggesztését is javasolja. A PBK e közleményét ezen írás elkészültéig egyetlen újságban sem láttam megjelenni. Jó hír viszont, hogy a szakmai klímavitákra vonatkozó javaslat mégiscsak napvilágot látott: a Pannon Egyetem rektora október 31-én „a fenntartható fejlődés legnagyobb kihívásaként a globális éghajlatváltozást nevezte meg, amelynek okait szerinte látszatmegoldások helyett a tudomány segítségével kellene feltárni”. Magyarul: a klímatudomány tisztázatlan.
A legsürgősebb teendő, hogy (1) minél többen ismerjék meg magát a könyvet, és ennek ismeretében alakítsák ki saját véleményüket; (2) a döntéshozók vegyék komolyan Steve E. Koonin vörös/kék gyakorlat szerinti (Read team/Blue Team) klímavita-lebonyolítási javaslatát. 2017-es cikkében a következőképpen fogalmazott: „Kimenetele az éghajlattudomány számára nem előre eldöntött, ami az efféle vitát még értékesebbé teszi. Rámutathat arra, hogy az állítólagos konszenzus sokkal gyengébb annál, mint amilyennek beállítják. Ha azonban a Read Team kritikáját hatékonyan kivédik, lehet, hogy nagyobb mértékű lesz a közmegegyezés. De bármi is legyen a kimenetel, mi, kutatók a viták által teljesíthetnénk társadalmi kötelezettségünket, sőt a klímapolitikai tárgyalások is körültekintőbbek lehetnének.”
A szerző geofizikus-mérnök, az MTA rendes tagja, a PBK energia-munkacsoport elnöke
