2023. november 16. csütörtök. 11:3
„Magyarországgal mindig baj van, de ha nincs baj, majd csinálunk!” – ezzel a felkiáltással ébredhet gyakran Daniel Freund, kis hazánk nagy barátja, aki hétköznap lobogó lelkesedéssel száguldozik a brüsszeli üvegpalotában kissé pecsétes, lompos, a Trapper-korszakot idéző farmerjában, hogy minél több képviselőt meggyőzön a magyarországi jogállamiság hiányosságairól. Ilyenkor bele is pattan „csinos” pantallójába, még reggeli híg kávéjáról is lemond, hogy minél hamarabb magukhoz térítse tévelygő képviselőtársait, akik még képesek lennének az ő megkerülésével a Magyarországnak járó uniós pénzek előtt zöld utat nyitni, miközben ő hetekkel ezelőtt, a kommunista rémuralmat megtépázó magyar emléknapon leszögezte: „Magyarország igazságügyi reformjai ELÉGTELENEK. A mérföldkövek NEM teljesültek. NEM szabad feloldani az Orbán-kormánynak nyújtott uniós források befagyasztását.”
Ez a három kurta mondat, a kiemeléseivel együtt – amennyiben komolyan veszi saját magát – tökéletesen bemutatja Dani barátunkat, akinek ugyan papírja van a Párizsi Politikai Tudományok Intézetében folytatott mesterképzésen való részvételről, ám a legelemibb ismeretei is hiányosak. Az önmagában figyelemfelkeltő, hogy gondolkodása a tagadásra épül, ám ennél is zavaróbb, hogy látszólag azzal sincs tisztában: az igazságügyi reformot árgus szemekkel elemző barátai félév alatt sem tudtak a kákán csomót találni, az elégtelent talán elsőként számukra oszthatná ki, hiszen egy elszánt brüsszelita ennyi idő alatt mégis csak juthatna egyről a kettőre. Még izgalmasabb a gyaníthatóan szándékos fogalomzavar, elvégre az Unió nem nyújtja azokat a forrásokat, hanem a szervezet szabályai alapján a piacaink megnyitásáért cserébe mindez jár Magyarországnak. Értem én, hogy fensőbbséges úgy beállítani, mintha a pénzek kegyadományok lennének a jól viselkedő tagállamok kormányainak, ám a valóság ezzel szemben áll, még akkor is, ha a törvényeket szeretik is így beállítani Brüsszelben.
Az sem lep meg, hogy zöld Danit a valóság végtelenül hidegen hagyja – esetleg éppen ezt tanulta azon a hírös mesterképzésen –, csakhogy a tények akkor is visszaköszönnek. Feltételezhetően éppen ezek akadályozták az elmúlt hetekben, hogy figyelő tekintetét rajtunk tartsa, mert mily kínos (!), olyan hírek láttak napvilágot, miszerint szűkebb hazájában, Észak-Rajna-Vesztfáliában elharapódzott az erőszak, amelynek jegyében újabb rekordot döntött a klánbűnözés, ráadásul olyan marginális orgánumok, mint a német Spiegel foglalkoznak a problémával, szakembert is megszólaltatva, aki szerint Németország „hamarosan Anglia, Franciaország és Svédország sorsára jut, Európában a negyedik ország lehet, amely elesik.”
Nocsak! Tán a nem létező „no go” zónákra utal? Németországban az említett államokra, mint elesett régiókra tekintenek?
Ilyen vészterhes napokban nem lehet egyetlen ügyre koncentrálni, ellenben nincs az a baj, amiről ne lehet elterelni a figyelmet egy hangos orbánozással, amely Brüsszelben axiómaként értelmezhető, bármit is teszünk hozzá. Néha elég annyit, hogy „undorító”, miként bokros teendői közepette elégtelen Danink is tette. Bővebben ki sem kell fejteni, abban a táborban mindenki tudja, hogy mire is gondol. Pavlovi reflexek indulnak be, és az eredmény tökéletes, a szikrától fellobban a tűz. Legalábbis abban a körben, ahol ennyi is elég. Mint egy jó kis antiszemitázás, ami Magyarország vagy az Orbán-kormány kapcsán mindig bedobható, mondjuk nem éppen most, amikor Izrael hazánkat találta a legbiztonságosabb helyszínnek Európa-bajnoki selejtezője megrendezéséhez, de ami késik, nem múlik! A jó kabaré, a humoreszk is a kivárásra épül. Mintha Dani is már a képviselősége utáni időkre készülne.
A szerző vezető szerkesztő
