Mindazonáltal az információ nagy része, amellyel a történészek rendelkeznek a középkori szexuális normákról legnagyobbrészt az egyház által létrehozott normatív keretekből származik, továbbá ezek perek és más hivatalos viták keretében való betartatásával kapcsolatos írott forrásokból. Az egyház szexualitással kapcsolatos nézetei ennek ellenére nem voltak kőbe vésve, és változtak is az idők során: közvetlenül inkább a 12-13. századi vallásmegújítók kezdtek foglalkozni vele, akik lefektették a tágabb kereteket, amelyek követését elvárták a világi lakosságtól.
A szexualitás célja kizárólag a szaporodás lehetett, és csak házastársak között volt megengedett. Ennélfogva mind a házasságon kívüli, mind a nem gyermeknemzési céllal „elkövetett” aktus az egyház szemében bűnnek számított.
Csak a 10. és 11. század folyamán kezdte el az egyház kizárólagos felségterületének tekinteni a házasság ügyét. A 12. és 13. században a kánonjogászok lefektették a keresztény házasság alapvető meghatározását, amely aztán hosszú évszázadokon át változatlan maradt. Innentől nyugszik a házasság érvényessége azon, hogy a vőlegény és a menyasszony szabad akaratából mondja-e ki a boldogító igent (illetve azon, hogy korukat tekintve törvényes-e egybekelésük).
Az egyház kétféle elköteleződést különböztetett meg a házasság vonatkozásában: az eljegyzést, amellyel a pár a jövőbeni összeházasodásra tesz ígéretet egymásnak (házasság „per verba de futuro”), illetve a templomi szertartás keretében tett, jelenidejű esküt („per verba de praesenti”).
A jövőbeni házasságra tett ígéret megszeghető volt, hacsaknem a pár szexuális kapcsolatot létesített. Ha az eljegyzést követően ez megtörtént, azzal elhálták a házasságot, tehát egyházjogi értelemben házaspárnak számítottak, e kötelék pedig halálig szólt. A középkori forrásokból kiderül, ez rengeteg félreértéshez vezetett, az egyházjogi bíróságok által meghallgatott esetek közt igen nagy számban találhatók meg olyan párok, akik nem értettek egyet a történtek pontos jelentőségében: szót váltottak és paráználkodnak, avagy eljegyezték egymást, majd elhálták a házasságot?
Azután, hogy III. Sándor pápa (ur. 1159-1181) a házasság érvényességét kizárólag a beleegyezéssel tett eskühöz kötötte, a jelenidejű esküvel egybekelt pár számára nem volt szükséges a szexuális kapcsolat létrejötte ahhoz, hogy a házasság érvényesnek számítson. Ahhoz azonban, hogy a továbbiakban is felbonthatatlan kötelék maradjon, a testiségtől mindkét félnek önnön akaratából kellett tartózkodnia – például ha mindketten szüzességi fogadalmat tettek. Az efféle „szűzi”, avagy „tiszta házasságok” gyakori elemei a laikus szentek életrajzainak.
Ha azonban a házaspár valamely tagja képtelen volt a közösülésre, a házasság felbonthatóvá vált. Mind a férfi, mind a női impotencia a sikeres házasság akadályának számított, így – peres úton – a házasság érvénytelenítésére adhatott okot. Sok korabeli írott forrás számol be arról, hogy az impotencia valójában milyen nehezen felmérhető, és hogy rengetegen használták fel házasságuk felbontására, hogy aztán új párjukkal „varázslatosan” kigyógyuljanak belőle.
A házasság impotencia okán történő érvénytelenítéséhez megfelelő mennyiségű bizonyítékra volt szükség (legfőképpen tanúk vallomásaira), és a házaspárnak legalább három éven át kellett sikertelenül próbálkoznia a közösüléssel.
Az eljegyzett, illetve házasságot kötött párokon kívül tehát bárki, aki szexuális kapcsolatot létesített egy másik személlyel, az egyház szemében bűnt követett el, e bűn súlyosságát és következményeit pedig bizonyos körülmények határozták meg.
Mikor?
A kora középkorban az egyház igen sok időbeli korlátozást helyezett a szexuális életre. A „tiszta napok” listája jobbára megegyezett az egyházi ünnepek naptárával. A közösülés nem volt engedélyezett a nagy ünnepekkor (például húsvétkor vagy karácsonykor), sem a nagyböjt hat hetében, sem vasárnap, sem a különféle egyéb böjti napokon. Ezzel voltaképpen az egyház meglehetősen kevés napot hagyott „szabadon” a közösülésre, bár számos történész szerint erősen kétséges, hogy e szigorú szabályokat valóban betartották.
A 12. századra mindenesetre a kánonjogászok engedékenyebbé váltak, és elvárásaik sokkal inkább összhangban voltak a laikus lakosság elvárásaival és szokásaival. Az egyház arra kérte a híveket, az Úr napján inkább tartózkodjanak – amennyiben lehetséges – a szexuális tevékenységtől ahelyett, hogy megparancsolta volna a vasárnapi önmegtartóztatást. Az egyházjog emellett – a korabeli orvosi szakkönyvekkel egyetemben – nem javasolta a közösülést a nő menstruációja, terhessége, illetve laktációja idején.
A fenti tiltásoktól eltekintve azonban a házasság elhálását követően a házaspárnak „igényei szerint” kellett szexuális életet élnie. A házastársi kötelesség az egyházi hagyomány fontos eleme volt: már Szent Pál is arról írt, a házastársaknak teljesíteniük kell azt egymás felé, és mindkét fél rendelkezett hatalommal a másik teste felett. Az évszázadok során ez nem változott sokat: mind a férjnek, mind a feleségnek jogában állt követelni a közösülést, és ilyen esetekben a másiknak mindig kötelessége volt együttműködni.
Míg a középkorban a házasság intézménye jobbára a férjet helyezte hatalmi helyzetbe a feleség felett, a házastársi kötelesség egyfajta kivételes egyenlőséget teremtett. E kötelesség azonban felveti annak a kérdését is, vajon a középkori ember ismerte e a házasságon belüli nemi erőszak fogalmát.
Tekintve, hogy az elhált házasságban élők a továbbiakban kötelesek voltak közösülni, ha a másik úgy akarta, a válasz minden valószínűség szerint nem – különösen a törvény szemében. A házasságon belüli tettleges erőszak ettől függetlenül büntethető volt, még ha önmagában a szexuális kényszerítés nem is – e tekintetben tehát bizonyos mértékben cselekvőképes maradhatott a bántalmazott fél a bántalmazóval szemben.
Hogyan és hol?
Ahhoz, hogy ne számítson bűnnek, a szexuális tevékenységet oly módon kellett folytatni, hogy az lehetővé tegye a gyermek fogantatását. Az olyan gyakorlatok, amelyek nem tették lehetővé a megtermékenyítést, illetve amelyek célja annak megakadályozása volt, mindenképpen bűnösnek számítottak, még ha nem is feltétlenül tartották őket „természetellenesnek”.
Ehhez hasonlóan a kizárólag élvezeti céllal folytatott közösülést szintén bűnnek tartották – nem magával az élvezettel szemben volt az egyházjognak kifogása, ugyanis úgy gondolták, éppen ez teszi lehetővé a fogantatást, de az elsődleges „cél” ettől függetlenül a gyermeknemzés kellett, hogy maradjon, nem pedig az élvezet.
A különféle bűnök utáni vezeklést előíró könyvek, az úgynevezett penitenciálék – különösen a szigorúbb, kora középkorból származó kiadványok – különböző büntetéseket írtak elő azoknak, akik beismerték az élvezeti célú paráználkodást, a közösülés magömlés előtti megszakítását (coitus interruptus), illetve az orális és anális szexet is.
A középkorban a szexet jobbára úgy értelmezték, mint egy, a férfi által a nőn végrehajtott cselekedetet, amelyet a nő vagy hagyott, vagy nem hagyott. Mind a latinban, mind a korabeli európai nyelvekben elterjedt jelenség volt, hogy a közösüléssel kapcsolatos igéket férfiak esetében aktív, míg nők esetében passzív szerkezetbe helyezték. Az olyan szexuális gyakorlatok, amelyekről úgy ítélték, aláássák a férfi dominanciáját (például ha a nő foglal helyet a férfin aktus közben), kevésbé voltak elfogadottak.
Habár a nőket a szex elszenvedőinek, a férfiakat pedig cselekvőinek tekintette a korabeli felfogás, az egyházi, az orvosi és az elbeszélő szövegekben egyaránt úgy ábrázolták a nőket – a kizárólag férfi szerzők –, mint vágytól fűtött lények, akik állandóan az aktus lehetőségét keresik, és gyakran a mágiától sem riadnak vissza vágyaik beteljesítése érdekében.
Igen keveset tudunk magáról a középkori emberek valós nemi életéről. A középkori irodalom spontán, gyakorta humoros betekintést enged a szexualitásba, amely igencsak elüt az egyház szigorú, tiltó hozzáállásától, azonban igen nehéz megállapítani, ezen írásoknak mennyi közük lehetett a mindennapi valósághoz.
A hálószoba mindenesetre korántsem volt a mai értelemben vett „intim szféra” része a középkorban: a házaspár legtöbbször gyermekeivel és akár más rokonaival osztozott az ágyon a szerényebb háztartásokban, míg a tehetősebbekben a szolgák legalább egy része aludt urukkal egy légtérben.
Lehetséges azonban, hogy a szex sem volt annyira intim cselekedet, mint amilyennek ma tartjuk. A források alapján annyi bizonyos, hogy sokan engedték át magukat az élvezeteknek a szabadban – a mezőkön, kertekben, sikátorokban, de akár a temetőben vagy – napközben, amikor kevesen jártak arra – üres templomokban, illetve házakban.
Az egyház szemszögéből a szex bűnös mivoltát kompenzálta nemes célja: a szaporodás, az emberi faj (és a hívek számának) gyarapítása. Ha élvezetes is volt, az nyilván Isten akaratából volt így, hogy az utódnemzést kívánatosabbá tegye. A testi vágy azonban egyúttal – a többi kísértéshez hasonlóan – legyőzendő ellenség is volt a keresztény tanok szerint.
A középkori egyház azonban nem csak tiltásokkal szolgált a szexualitást illetően, legalábbis ami a házasságon belüli nemi életet illeti. Az érett középkor reformhangulatában egy praktikusabb hozzáállás került előtérbe, amely központi szerepet szentelt a szexnek a laikusok házasságában. Számos, egyháziak által írt értekezés érvel amellett, hogy a nemi életnek oroszlánrésze van a házaspár szerelmes érzelmeinek fenntartásában, utóbbiakat pedig a sikeres házasság egyik alappillérének tekintették.
