Hogy miként került a Napóleon-aranyérme Bertalan bácsihoz, azt már akkor is jótékony homály fedte, amikor egyáltalán felbukkant a nemes veret a vízivárosi családban. Az öreg mindenféle történeteket mesélt róla, az egyik szerint maga a császár adta neki a wagrami ütközetben, mikor megtudta, hogy magyarként az ő oldalán harcol a Habsburgokkal szemben. Nagy kuruc volt az öreg, és nem nagyon jött zavarba, amikor a felesége szembesítette azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy jóval Világos után érkezett Magyarországra Sziléziából, és se Napóleon aranya, se semmilye – ilyenkor profán megjegyzéseket tett az öreg fedetlen hátsójára –, sem volt, s magyarul se tudott. Ami azt illeti, törte a nyelvet még a huszadik századba érve is, de Kossuthot nagyra tartotta. Lajost is, meg a Ferencet is. Utóbbira szavazott nagy buzgalommal, de aztán mindig megbánta. Bertalan bácsinak legendás érzéke volt a pénzügyek iránt, s mikor megneszelte, hogy háború lesz, akkor adta Imre fiának ezt az egy darab húszfrankos érmét, hogy „legyen mihez nyúlni, ha úgy adódik”.
Imre nagy becsben tartotta az aranyat, s bár jött az infláció, nem nyúlt hozzá. Inkább még igyekezett hozzá gyűjteni, nem kis sikerrel, és gyakran nevezte magát Szerencsés Imrének. Egészen addig, míg meg nem tudta, hogy élt valaha egy ilyen nevű pénzember, vagy ilyesmi még Mohács előtt. Az egy nagy gazember lehetett – mondogatta mély meggyőződéssel. Azt is megtudta, hogy a nagy Jókai Mór drámát, Szigligeti Ede szomorújátékot írt róla, de el nem olvasta a műveket. Ettől kezdve a „szerencsés” szót kimondani sem volt szabad a házban, s ha egyik másik gyerek száján kicsúszott, lett nagy szemöldökráncolás. Azért az arany csak gyűlt a nagy Singer páncélszekrényben, amit Bécsből hozatott a házigazda. Egészen addig, míg egyszer csak meg nem jelent a lakásban egy csoport bőrkabátos ember és követelte a széf kinyitását. Imre ellenállt, így kapott egyet a puskatussal, és el is vitték „túsznak”. A Singer pedig hamar megadta magát. Tartalmát a bőrkabátosok magukhoz vették a Forradalmi Kormányzótanács XIII. rendelete alapján. Igaz, Imre felesége kapott egy papírlapot, amelyen szerepelt egy összeg, amit „jóváírtak” valamilyen intézmény számláján, de erről mindenki tudta, hogy nem ér semmit. A széf tartalmát „szocializálták”.
A Napóleon-arany azonban nem volt a széfben. Imre eszes ember volt, már jóval előbb kimenekítette onnan, hogy hová vitte, ma sem tudni. A lakásból mindenesetre el, mert hogy hamarosan a lakást is „szocializálták” – szép háromszobás lakás volt a Dunaparton –, s ide beköltözött egy „haladó polgári radikális, csaknem marxista, egy lépés és kommunista” írónő, akinek később egyetlen írását sem sikerült felidéznie a történtekről gyakran merengő famíliának. A széfben némi értékét vesztett magyar korona, haszontalan betétkönyv meg semmit nem érő részvény maradt. A lakásban sem sok minden, mert idővel az írónőnek is sietve kellett távoznia. Egy román tiszt költözött be 1919. augusztus 5-én. Egyszerűen megigézte a szemközti szállodasor és a Lánchíd látványa. Romantikus lélek volt. Azért, amikor kivonultak a románok, két szekéren elvitette a bútort, szőnyegeket, csillárokat.
Imre újrakezdte. Az a fajta volt, aki talpra esett, bárhonnan is dobták ki. Ettől kezdve a Napóleon-aranyat mindig magánál hordta a mellényzsebében. Naponta százszor is megtapintotta, de elő sohasem vette. Talizmánjává vált. Közben az értéke is egyre nőtt. Tíz éves megfeszített munka után kezdtek egyenesbe jönni a dolgok, amikor beütött a krach. Amerikában ütött be a krach, de Imre ment tönkre benne. Meg még sok százezer és millió európai. Most a végrehajtó jött. Megint oda lett minden. Ételre sem jutott. Imre bevitte a Napóleon-aranyat a közeli zálogházba. Könnyedén nyújtotta át és meg sem számolta a pengőt, amit kapott érte. Számolatlanul begyűrte a nadrágzsebébe. Kis haladékhoz jutott a család. Imre taxizott, meg fuvarozott, valahogy talpra álltak. Még 1931-ben visszament a zálogházba. A szíve a torkában dobogott, egész testén folyt az izzadtság. Keresték az érmét, de nem volt már sehol. Valaki elvitte. Megtántorodott, s a bolt előtt össze is esett. Szélütés. Hétköznapi eset.
Az érme több kereskedő kezén át egy numizmatikához vonzódó arisztokratához került. A grófnak komoly gyűjteménye volt, s bár több Napóleon-arannyal is rendelkezett, ez a különleges darab nagyon megtetszett neki. Valahogy másként csillant meg a császár babérkoszorús fején a nap sugara, más volt a színe is, más a tapintása. Mámoros hangulatba került, valahányszor a kezébe vette. Talán attól a sok simogatástól lett ilyen az érme, ami Imre mellényzsebében érte, talán mert tényleg ott volt Wagramnál, ki tudja? A gróf elvarázsolt széplélek volt, a gyakorlati dolgokkal nem törődött. Váratlanul érte hát, hogy háború tört ki, s még inkább, hogy egyszer csak ellenséges csapatok kerítették be a kastélyát. Az érmegyűjteményét lefoglalták a Szovjet Hadsereg zsákmányszerző alakulatai. Őt magát nem bántották, mentek is tovább. Aztán jött a nép. Azok sem bántották, némelyik asszony még köszönt is – kezicsókolom méltóságos úr –, de ami mozdítható volt, azt vitték. A kastélyt úgy kiürítették, hogy egy kendő, egy fogkefe, egy csésze nem maradt. Az istállóból az állatokat már régen elvitték. A németek vagy az oroszok? A gróf kézben hozott be szalmát, azon aludt még hetekig, míg a „Nemzeti Bizottság” küldöttsége meg nem érkezett, lefoglalni az épületet.
Egy valami maradt meg. A Napóleon-arany, a zsebében. A nagy ijedtségben valahogyan elfelejtették megmotozni, s a mágikus érme akkor is a kezében volt, amikor az oroszok betörtek a házba. Szórakozottan zsebre tette. Most estefelé elővette, s a Hold sugarainál vizsgálgatta. Egészen más volt most a fénye, csillanása! Szent Ilonán érezte magát. Nagyon jól! Szinte boldog volt. Először annyi év után. A császár. „A csatamező az állandó lakhelyem.” Szép volt a tavasz abban az esztendőben. Ezerkilencszáznegyvenötben. Egy asszony jött ki minden másnap, hozott valamit enni. Miért csinálta, nem lehet már tudni. Valami régi történet lehetett. Megint jött az infláció. Elvitt mindent. Ha még lett volna valami. Sokszor volt nagyon éhes a gróf, de az érmét nem adta. Két tojásért, egy vacsoráért? Alkalmi munkából élt. Legtöbbször az a gazda adott munkát, akinek az asszonya az élelmet hordta tavasszal. A kastélyba beköltözött a téesziroda, de meghagytak neki is egy szobát a hátsó fertályban. Eltelt néhány év. Aztán a gazdát és asszonyt, akik jók voltak hozzá, elzavarták. Kulák! Kitelepítették a Hortobágyra, talán Ebesre. Az a gazdaság is ebek harmincadjára jutott.
Rejtély, hogy a gróf hogyan maradhatott. A téesz asztalosüzemében kezelte a fűrészt. Sztálin halálakor az emberek bízni kezdtek a jövőben, ő csak legyintett. Ötvenhatban felkapaszkodott egy Budapestre induló teherautóra. Nem akart ő harcolni. Egykori szerelmét kereste. Még egyszer látni szerette volna. Meg is találta. Aznap éppen keményen lőttek. Az asszony nem tudott figyelni rá. A fiától búcsúzott, aki az oroszok elől menekült. A gróf némán könnyezett, az asszony is. A fiú idegesen toporgott, az autó már várta. A gróf a Napóleon-érmét mosolyogva a kezébe csúsztatta. Egy pillanat volt, s vége mindennek. Az anya a fiút soha nem látta többé, a gróf kisétált a Nagykörútra, szándékosan a leghangosabb pontra. Royal Szálló. Ismeretlen idős férfi. Lőtt seb a mellén. Halott.
Állok Oregonban az óceán partján. Nem tudom hogyan kerültem ide. Hosszú út volt, az biztos. És nincs tovább. Remegnek a térdeim, szemhéjam lehull, nem tudom tartani. Metsző, jeges szél fú az arcomba. A vízen halászhajók, mint árvízben elszabadult holmik hánykolódnak. A szél a nyakamra tekeredik, megfojt. Sürgetem az Istent, kérem, kérlelem. Uram! Olyan nehéz már. Nem bírom. Nem maradt semmim. Elfáradtam. Cipelem Bertalan bácsit, Imrét, a grófot. A fiút és az elárvult édesanyját. Csontjaim porózusra fagytak. Megfulladok. Kezemben a Napóleon-arany. Dühösen, dacosan az óceánba hajítom.
A szerző történész
