A Magyar Nyelv Napján mindig elgondolkodom a létezés különböző szintjeiről. Arról, hogy a fizikai életből miként lesz metafizikai küldetés: milyen Értelem irányítja az én értelmezésemet a világról és a benne kapott helyemről. Vagy megfordítva: mivel az utóbbiról egyre többször gondolkodom, egyre több „nyelv-nap” van az életemben. (Hasonló ez a költészet-napokhoz, hiszen minden perc költészet, olyan akkord és variáció, ami az élethangulatot rendezi isteni „zenei” kompozícióvá az egyén és a világ viszonyában.) Nem telhet el úgy egyetlen nap sem, hogy ne legyünk tudatában Kosztolányi vallomásos üzenetének, mely szerint az anyanyelv az élet „legnagyobb eseménye”, s aki magyarul beszél, gondolkozik és ír, annak valóban szinte „metafizikai rejtély”, hogy csak így nyilatkozhat meg igazán, mert a nyelvvel együtt egy viselkedés és világszemlélet is bele van kódolva.
Igaz ez más anyanyelvűekre is, ezért minden nyelv megérdemli a tiszteletet, és mindegyik ott, ahol az adott nyelvet beszélők élnek, s ez a tisztelet arra is vonatkozik, hogy nem próbálja meg senki erőszakosan vagy fortélyosan átalakítani vagy megszüntetni. Heidegger írta, hogy „a nyelv a lét háza”, ebből adódóan: a magyar nyelv a magyar lét háza, s a létezésnek ezt a nyelvi rétegét lehetetlen volna megérteni úgy, hogy ne értelmezzük a nyelvvel együtt járó sajátos gondolkodásbeli és nemzeti jellegzetességeket is. Ezt példázza mások között egykori egyetemi tanárom, Görömbei András irodalomszemlélete, aki szerint: „a magyar irodalom nemcsak vetülete és nyelvileg elhatárolt változata az európai irodalomnak, hanem a magyar nemzetnek a megnyilatkozása is, amelyiknek minden más nemzetétől különböző történelmi élményei vannak”.
Anyanyelv, irodalom, tudomány, nemzettudat című tanulmányában tizenöt évvel ezelőtt írta: a nyelv kialakulásának történelmi folyamata miatt is különlegesen mély kapcsolat van az azonos anyanyelven beszélők (mint közösséget alkotó egyének) között, ami Kosztolányi egy másik vallomásrészletére rímel: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én”. Ezt Hámori József agykutató megállapításával is megtámogatta, miszerint az agykéreg anyanyelvi beszédrégiója döntő szerepet játszik az ember minden szellemi tevékenységében. A nyelv által is formált hagyományközösség életét ekképpen is irányítja nyelvének sajátos szemlélete és logikája.
Szintén Görömbei rögzítette, hogy az emberi méltóság elemi feltétele az ember önmagával való azonossága, ennek viszont az anyanyelv a legfontosabb tényezője. „Az anyanyelvvel egy közösség történelmi tapasztalatainak, sajátos szemléletformáinak, közösségi titkainak is birtokába jut az ember.” Az egyén és a közösség sorsa tehát egybekapcsolódik. Illyés Gyula is erről vallott, mikor a közösségi kötelékek közt az anyanyelv erejét emelte ki; s a Naplójában valló Márai Sándor, aki szerint: „Nincs más haza, csak az anyanyelv”. Nem beszélve arról, hogy „a magyar irodalomban a nemzeti megmaradásért való küzdelem és a személyiség önazonosságigényének, autonómiaigényének kifejezője lett az anyanyelv értékeinek tudatosítása és védelme”. Ezért lett az elszakított részeken a nyelv „végső menedék” vagy „utolsó mentsvár”, „legvégső haza”. (Márai Halotti beszéde bemutatja azt a folyamatot is, ahogy a személyiség az anyanyelvével együtt elveszíti nemzeti identitását; és a felvidéki Gál Sándor arra figyelmeztet, hogy akik nemzetükből kiválnak, „önmagukból is kitántorognak”.)
A nyelvnek van a kifejező és informatív mellett cselekvő funkciója is – Wittgenstein írta, hogy „a szavak egyben tettek is” –, a konfliktusok megoldhatók már azzal is, ha megbeszéljük azokat, mindemellett a nyelvvel valóságot konstruálunk, értve alatta, hogy így mutatjuk meg, hogyan látjuk a világot vagy milyennek gondoljuk el azt. Ha a nyelvi kifejezés korlátozott – ha elcsökevényesedett a nyelvben megnyilvánuló lélek –, fegyverekhez nyúlunk, noha a nyelv maga is lehet fegyver.
A heideggeri „lét háza” metafora amúgy Senecáig visszavezethető, aki szerint az emberek nyelve egyenlő az életükkel, bár az élet és a létezés között nemcsak minőségi különbség van, hanem eleve két eltérő kategóriáról van szó. Az élet korlátozódhat pusztán a fiziológiai szükségletek kielégítésére is, ezzel szemben a létezésben már nemcsak arra kérdezünk rá, hogy ki vagyok én és mi a feladatom, de arra is, hogy (nyelvi és lelki falaim között) milyen transzcendens létező megismerésére törekszem, hogy honnan kaptam a feladatot. A nyelvi lét, a költői szó tehát az igazságot is megmutatja.
Persze, a beszéd sokszor épp az igazság elfedésére törekszik, s a már említett Wittgenstein képe figyelmeztet rá, hogy valaki nyelvének a határai a világa határait is jelentik, így a hazug szó a hazug világ teste lesz. Oscar Wilde szerint, ha valamiről nem beszélnek, az egyáltalán nem történt meg, és innen érthető, ha a különböző narratívák másképp szeretnék megtörténtté vagy meg nem történtté tenni a múltat, s fölismerve a nyelvben rejlő világteremtő erőt, magát a nyelvet, vele együtt pedig az elbeszélésmódot is uralni szeretnék, akik a mások fölötti uralomra törnek.
Szinte axiómaként tekintjük, hogy a nyelv határolta lét az irodalomban fejeződik ki hiteles módon, legalábbis Heidegger szerint „a művészet az igazság működésbelépése”, tehát „a létező el-nem-rejtettsége” nyilvánul meg általa. Görömbei András ezt úgy tolmácsolta, hogy „az irodalom segítségével az ember mértéket kap létezésének tágasságához”, a magyar és a világirodalom legnagyobb alkotásai pedig tanúsítják, hogy „esztétikai érték és közösségi felelősség nem ütközik egymással”.
A közösségi azonban egyúttal (és elsősorban) egyéni erkölcsi felelősség is. Ha igazat mondasz, ha az igazság megismerésére törekszel, avagy: a „tükör által homályosan” helyett a „színről-színre” látásra, föltárul benned a világ; ám ha nem, te magad is hazugság leszel – csak életed van, de nincs értelme a létezésednek.
A szerző irodalomtörténész
