A „bukott diák”, a „bukott poéta” és a „bukott szerelmes” tragikus (így szükségszerű) sorsa határozta meg azt az „erényekből s hibákból összeszőtt jellemet”, melyet Kiss Tamás 1955-ös Csokonai-regényéből ismerhetünk meg. A regény első változata a Hajnal hasad címet kapta, asszociálva a most születése 250. évfordulója alkalmából ünnepelt költő Magyar! Hajnal hasad! című versére. Kiss Tamás csak bő egy esztendőt tárgyalt: 1794 tavaszától a következő év nyaráig, 1985-ben azonban, a Kedv, remények, Lillák című életrajzi regényében teljes képet kapunk a költőről. Görömbei András írja a könyvről: „Költői szépségű stílusban, megkapó lélektani érzékenységgel, ugyanakkor hibátlanul tudományos pontossággal, hitelességgel mutatja be Csokonai életének nagy évtizedét, kollégiumi préceptorságától, majd kicsapatásától haláláig.”
Szerelmesként elbukott ugyan, ezen az előbb klasszicizáló, majd egyszerre rokokó és már romantikus terepen tudta próbálgatni a szerepeit. A vers tartalma „lehet, hogy sokszor vékony és kicsi (…), de emberi érzelmet olvasva ki belőlük, mindig finom, tiszta és nemes”; és ezt a „szokatlan, édes, új hangot” rajta kívül (s fél századdal később) Petőfi tudta beszéddé formálni. Kiss Tamás észrevette azt is, hogy Lilla sem az őszinte, hanem az „alkalmazott” szerelem tárgya volt. „A bátortalan szerelmes” jellemét körbejárva, egyértelműnek tűnik, hogy Csokonaitól nem kell számon kérni Petőfi lírai személyességét, a Lillával való viszony intim pontosságát, a lírai modell felismerhetőségét. Mert itt nem az érzelemből születik az esztétikum, hanem ez utóbbi hitelesíti az érzelmet. „Mit von le esztétikai értékéből e szerelmi lírának, hogy egy maréknyi költemény tárgya, eredete bizonytalan, ismeretlen? Hogy ez a szerelem álom volt, beteljesületlen, csodás képzelődés? Csokonainak nem is volt szándékában valamiféle cselekményes szerelmi történetet (…) írni. Sőt azt is hozzáteszi, hogy csak »nagyobb részét« készítette élő személynek, és »valóságos érzésekkel«. Egyszóval: Csokonai szerelmi költészetét – egyáltalán egész költészetét – a művészi megalkotás, a komponálás fegyelme, hallatlan biztonsága, könnyedsége, tudatossága felől lehet igazán szemlélni.”
De nem lehet elvitatni a szerepeivel való mély azonosulás képességét sem, a hitelességet pedig épp az azonosulás teremti meg. Kiss Tamáson kívül monográfusa, Vargha Balázs is arra figyelmeztet, hogy „kockázatos vállalkozás” volna a szerelmes versekből rekonstruálni egy szerelem történetét. Laura? Rozália? Lilla? Vagy a Lilla-versként ismert A reményhez nem is szerelmes opusz, hanem hazafias, „rebellis” allegória? A másik népszerű Lilla-vers, A tihanyi ekhóhoz első változatában (A füredi parton) pedig a Rózsi név szerepel. A nevek cserélhetők, az alapérzés ugyanaz.
A már említett, Magyar! Hajnal hasad! című vers zárásában olvassuk: „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, / S benne a huszadik századot képzelte. / Ne is félj, óh magyar, talán akkorára / Bóldogabb nap jön fel reád valahára.” – Csokonai tehát azt jósolta, hogy majd a 20. század fogja őt megérteni s igazán megismerni, de az „utómunka” még mindig tart. A zsengék és versgyakorlatok titkait tisztázta a Zöld kódex revíziója. Debreczeni Attila irodalomtörténész (és az általa vezetett műhely) évtizedek óta sokat tesz az életmű filológiai alapú, kontextuális értelmezésének bővítéséért, és a debreceni Csokonai-konferencián a napokban mutatták be Borbély Szilárd (aki az idén ősszel lett volna 60 éves) posztumusz Csokonai-könyvét. A „Nyugszol a’ nyárfáknak lengő hívesében” című kötet eredetileg habilitációs dolgozatként készült, ám az egy monográfia körvonalait rejtő tanulmányfüzér.
A Csokonai-költészet (és a tőle kapott szellemi örökség) azért sem bukhat meg, mert az valahogy mindig „az első szerelemérzés hatását” kelti, és bár Kölcsey még nem vette észre abban a korát jóval megelőző újdonságokat, állandó kiindulópontja a mindenkori magyar líra identitáskeresésének. Ady hozzá fordult A magyar Pimodán című esszében; Kosztolányi szerint „távoli és titokzatos találkára” hívja az utókort; és Kiss Tamás sem tévedett, mikor azt jósolta, hogy „lesz még őbenne felfedeznivalója a 21. századnak is”. Az első szerelemérzés (ez a címe az 1973-as, a 200. évfordulóra írt vallomásnak) azt is jelentheti, hogy a megismerés izgalmát hozza, a megismerés képzete azonban sokszor csalóka. Kosztolányi portréjában áll, hogy Csokonai nem pusztán „rokokó dísz” a kopár valóságon, de késztetés az idilli merengés, az illedelmes hódolat és szerelmi bók vagy pajzán csúfolódás alkalmaira. Félreismerjük őt, aztán úgy tűnik, valamilyen természeti, filozófiai, szerelmi élmény nyomában ráismerünk – de megint félreismerjük. Julow Viktor is úgy vélte: nagy klasszikusaink közül „Csokonai az, akit bár ismerni vélünk, legkevésbé ismerünk”.
Stílusszintézist teremtő műve valóságos labirintus. A rokokót (és szentimentalizmust) a nemzeti múlt és az ideálok mellett a népiességből táplálkozó romantikával, sőt a népies ízű realizmussal kötötte össze, s annak belső rendjét az eklektikus jegyekből pallérozott költői erény formálta. E labirintus pontos járatait szinte soha nem találjuk, műve két évszázad után is meglepően modern. A stúdiumban gyökerező gondolati költemény (Konstancinápoly, Az estve) vagy a helyzetdal (Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz), a modern vallomáslírát asszociáló vers (A tihanyi echóhoz) olvasata az értelmezési variációk sokaságát rejti; A magánossághoz című elégia a barokk víziótól és elmélkedő klasszicizmustól, a romantikus nyelvi expresszivitás és a realizmust előlegező társadalomkritika ötvözésének kiváló példája; szerelmi költészetének értelmezése valódi próba elé állítja az utókort.
„Rongyos csizmában járt… Egy hölgybe volt szerelmes, aki sohasem szerette őt” – így fejezte be Krúdy azt az 1915-ös kommentárját, melyet abból az alkalomból írt, hogy az akkor ötvenéves debreceni kőszínház fölvette Csokonai nevét. Lehetett ugyan Lilla is e hölgy – és lehetett maga a város, aki szerelmesét annak halála után ölelte csak kebelére. S vajon meg fogja-e érteni e rongyos csizmájú szerelmest a 21. század?
A szerző irodalomtörténész
