Daniel Radcliffe, vagyis a Harry Pottert alakító színész maga mutatja be, kaszkadőrének és egyben barátjának az életét, akivel együtt nőttek fel, és azt a pillanatot is együtt éltek át, amikor az életerős fiú, egyik percről a másikra már nem tudott lábra állni egy, a forgatások egyik elvétetett jelenet miatt. De a film sokkal többről szól, mint David Holmes élete: ugyanis a már „rongyosra nézett” Harry Potter-filmek olyan kulisszatitkait látjuk, amelyekről eddig sosem tudhattak a rajongók.
Daniel Radcliffe nemcsak a filmet rendezte, de ő maga is őszintén beszél a kamerák előtt a részletekről, ahogy a többi stábtag is. A film nem véletlenül kapta azt a címet, hogy David Holmes: The boy, who lived, vagyis magyar fordításban „A fiú, aki élt” – talán ez egy kicsit jobban leírja, hogy miről is szól a film valójában, mint a magyar verzió címe, amely a David Holmes: A Túlélő. Ugyanis annak ellenére, hogy olyan filmről van szó, ami egy fiatal kaszkadőrfiú szörnyű megpróbáltatásairól szól, megismerhetjük a karaktert, aki mégis rendkívül pozitívan szemléli az életét, írja a HVG az elemzésében.
Objektum doboz
Sokat elmond erről a film első jelenete: amelyben azt mutatják, hogy borzalmasan veszélyesnek tűnő mozdulatokkal rángatják a kaszkadőrt, mégis arról beszél, hogy szerinte: „Kaszkadőrnek lenni a legjobb munka a világon.”
A filmben végig ezt az élettel teli férfit ismerjük meg annak ellenére, hogy kerekesszékben ül. Azonban a lap szerint van egy pont a filmben, amikor David Holmes is mélypontra kerül. Ez a rész azt mutatja be, hogy azóta David azóta is folyamatosan egészségügyi problémákkal küzd: gerincferdülése lett a műtét után, és egy cisztát is találtak a gerincvelőjében, ezért műtétek sorra várt még rá, köztük egy agyműtét is. Egy darabig aktív életet élt, majd 2016 után rosszabbodott az állapota, amely már mentálisan is nagyon megviselte. A jelentekben látszik, hogy már a mindennapi mozdulatok is milyen fájdalommal járnak számára.
Később kiderül, hogy David a ciszta miatt izomsorvadásban szenved, amely miatt már a kezén is alig érez valamit, az ujjait már mozdítani sem bírja. Megrázóan beszél erről:
„Nem akarom elfogadni, hogy mi lesz a vége” – mondja a kaszkadőr, majd kiemeli:
„A bénulás olyan, mint a börtön. Rám tör a klausztrofóbia, és érzem, hogy a cella egyre kisebb. Mintha már a koporsóban lennék.”
Majd pedig arról beszélt, hogy milyen érzés naponta azt figyelni, hogy egyre kevesebb funkcióra képes a teste, és arra gondolni, hogy melyik nap lesz az utolsó, amikor még képes önállóan enni, vagy megsimogatni kutyáját.
