2023. december 14. csütörtök. 9:27
Állok az Oktogonon, várom, hogy a lámpa zöldre váltson. Nem sok minden utal arra, hogy advent van: szokványos közép-európai téli délelőtt, szürkeség, locspocs, enyhén alattomos hideg. Állok a nevezetes, nekem mindenkor kissé fura-jellegzetes nyolcszögletű tér-alakzaton, amit akkor is kizárólag Oktogonnak neveztek a derék budapestiek, midőn hivatalosan hosszú éveken át holmi November 7. tér volt a neve. És amit Szkalnitzky Antal és ifjabb Pán József mérnökök tervezése és művezetése mellett 1872 és 1875 között építettek fel a párizsi mintára készült Sugár, a későbbi Andrássy út és a majdani Nagykörút találkozási pontján – ikonikus hely, amelyről nekem az a régi-régi – 1965-ben a Harc a fehér báránnyal című kötetben megjelent és valamikor 69 táján megismert – Juhász Ferenc-vers jut eszembe; ifjúságom nagy alapvers-élményeinek egyike, a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb. „Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten: / az Oktogonon. / Csütörtök este van. / Nem átkozom magam. / Nem siratom./ (…) Szívem az égre feszítve látja sorsát: / mint óriás szines agyvelő, / villany-térkép vibrál fölöttem: / Magyarország.” Igen, az az oly nagynak tűnő neon (csonka)Magyarország-térkép ott szemben, a tetők fölött (ha jól emlékszem, az Állami Biztosító reklámja volt). És körülöttünk – egyre jobban láttuk, érzékeltük, értettük – a Kádár-kor Magyarországa. A szovjet hódoltság második, 1956 utáni szakaszának Magyarországa. „Gyíkbőrbe bújt asszonyok, kígyóbőrbe bújt férfiak. / És éhesek. / És szomjasak. / Kék, zöld, sárga, piros arccal / tolonganak. / Ki tudja, hogy itt vacogva állok? / Kinek vegyek most virágot? / Hol vannak a jó barátok? / Ki hallja meg, ha kiáltok? / (…) A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. / El kéne szaladni. / Itt kéne maradni. / (…) És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország, / feküdnék neon-agyadon, / hogy lássák az átsugárzott bordák / között megdagadt szívemet. / Amely tied. / De nem szabad. De nem lehet. / A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.”
Most évtizedek múltán, advent van, újra és mindörökké, és körös-körül az Oktogon, ez a tipikusan „őspesti”, „monarchiás” helyszín, ott, az Abbázia kávéház helyén azonban K&H bank (emitt, vele szemben OTP), amarra, ahol a Savoy volt, Burger King, fönn a rohamosan előretörő Ázsia feszül az égre: Huawei, Bank of China – és ama villany-érháló-Magyarország helyén: Samsung. (Emezen az oldalon, talán kicsit a változatosság kedvéért: Rolex. Meglehet, csak hogy nyomatékosan tudassék velünk, hány az óra manapság…)
Réges-régi és mai képek kavaroghatnak az adventi Oktogonon álldogáló előtt: bizony elég koszos-ágrólszakadt, sisakos katonák csoportjai mindenfelé a téren (hátulról jól látszik a ma is változatlan homlokzaton: Kovács kávéház), előttük gúlákba rakott puskák – bizony ez 1919 augusztusa-szeptembere-októbere, a legújabbkori Magyarország talán legeslegnagyobb szégyene: a Budapestet megszállt román csapatok daliái az Oktgonon (is). Azután alig negyedszázaddal később az akasztófák ugyanitt – nyilvános kivégzések –: tömegattrakció, show, háború utáni bosszú-parádé, panem et circenses vagy amit akartok. Hogyan is írta Juhász? „Én nem kiáltok, / nem mondok átkot, / csak állok az esős szivárvány-vadonban, / szájamból nagyanyám szava lobban: / „Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól, / ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól, / ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól, / ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!”
Az ember itt áll az adventi Oktogonon – és itt áll talpig magyar történelemben. Amelyben nemcsak a harmadik napon a legnehezebb. Azután az ember megfordul és elindul hazafelé. „Ázottan, életre szántan”. Nem átkozza, nem siratja sem magát, sem a többieket. Tudja, hogy mégiscsak a várakozás ideje van. Még itt az Oktogonon is.
A szerző író
