A 2015-ös párizsi klímaegyezmény értelmében az emberiség célja jelenleg az, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedését 1,5, de legrosszabb esetben is 2 Celsius-fok alatt tartsa az iparosodás előtti szinthez viszonyítva. Ebben jelen ismereteink szerint elsősorban az üvegházhatású gázok kibocsátásának visszaszorítása jelenti a legnagyobb reményt, amellyel elkerülhetőek a klímaváltozás katasztrofális következményei.
Mint azonban arra Robert Chris, a brit Nyitott Egyetem geográfusa és Hugh Hunt mérnök, a Cambridge-i Egyetem professzora a The Conversation oldalán felhívja a figyelmet, nem minden szaktekintély osztja ezt a nézetet. Egészen pontosan James Hansen, a Columbiai Egyetem klímakutatója és munkatársai egy idén novemberben megjelent tanulmányát idézik, amely szerint erősebb és gyorsabb hőmérséklet-emelkedés vár ránk, mint ahogyan azt ENSZ Kormányközi Éghajlatváltozási Testületének (IPCC) előrejelzései sugallják. Egyszersmind Hansenék úgy vélik, mostanra menthetetlenül elbuktuk a 1,5 fokos célkitűzést.
Hansenék számításai alapján, ha sikerülne elérni az évszázad közepére a nettó zéró kibocsátást, a felmelegedés akkor is meghaladná a 2 Celsius-fokot. Annak érdekében, hogy visszanyerhessük az irányítást, Hansen szerint fel kell gyorsítani a fosszilis tüzelőanyagok leváltását, sokkal nagyobb együttműködésre van szükség a legnagyobb kibocsátók részéről, kielégítve a fejlődő országok szükségleteit, végezetül be kell avatkozni a Föld sugárzási egyensúlyába is, hogy lehűtsük a bolygó felszínét. Ez utóbbi fogalom a be- és kimenő fény és hő különbségét jelenti.
„Az első két javaslatot minden bizonnyal széles körű támogatás övezi. Hansen azon javaslata azonban, hogy szándékosan csökkentsük a Föld felszínét elérő napfény, egy olyan terület, amely sok kényelmetlenséget is hoz magával” – jegyzi meg közös cikkében Chris és Hunt. Hansen elméleteivel szemben egy másik elismert klímatudós, a Pennsylvaniai egyetemen dolgozó Michael Mann szakmai véleményét hozzák fel.
Mann a napsugárzás szabályozására irányuló felvetéseket potenciálisan veszélyesnek nevezi, a tudatos beavatkozást pedig szerinte semmi más nem vezérli, mint az a tévedés, hogy hosszú távon a felmelegedés nagyobb mértékű lesz, mint ahogy azt a jelenlegi modellek előre jelzik. Világosan látszik tehát, hogy a két oldal között összeegyeztethetetlen különbségek tátonganak. A kérdés már csak az, hogy vajon kinek van igaza: Hansennek vagy Mann-nak?
Mi is pontosan a sugárzási egyensúly?
Mindenek előtt érdemes egy kis magyarázatot fűzni a vita alapját képező összefüggésekhez. Mint arra a két brit szakember rámutat a cikkben, a globális felmelegedést kétféle módon lehetséges csökkenteni. Az egyik, hogy fokozzuk a Föld felszínéről a világűrbe szökő hő mennyiségét. A másik, hogy fokozzuk az űrbe visszavert napfény mennyiségét, még mielőtt az elérné a légkört vagy a földfelszínt, hogy ott hővé alakuljon át. Mindkét módszerre több megoldás is kínálkozik. Így például bármi, aminek révén csökkenteni lehet a légkörben keringő üvegházhatású gázok mennyiségét, lehetővé teszi, hogy több hő távozzon a világűrbe.
Ezt az irányvonalat képviseli a fosszilis tüzelőanyagok megújuló energiaforrásokra történő cseréje, a húsfogyasztás mérséklése, de még a talajművelés visszafogása is. A másik oldalt pedig azok az eljárások képviselik, amelyek révén világosabbá tehető a bolygó, hogy több napfényt verjen vissza. Ez nemcsak a napjainkban gyorsan olvadó jégtakaró méretének növelését foglalja magában, de szóba jöhet akár a felhők fehérítése, illetve az is, hogy több fényvisszaverő részecskét juttassunk a légkörbe.
A kétféle megközelítés között akad azonban egy jelentős eltérés: más időtávlatban hatnak a globális felmelegedésre. A Föld hővesztésére irányuló beavatkozások lassan hűtik vissza a bolygót, évtizedek alatt vagy még lassabban.
Ezzel szemben a napfény visszaverése többé-kevésbé azonnal érzékelhető változásokat eredményezne. Hansen és Mann vitájának esszenciája abban áll, hogyan vajon az üvegházhatású gázok kibocsátásának visszafogása, beleértve a jövőbeni kibocsátás minimalizálását és a múltbeli kibocsátás révén a légkörbe került üvegházgázok kivonását, elegendő-e az olyan mértékű felmelegedés megelőzéséhez, amely már ökonómiai és társadalmi biztonságunkat fenyegetné. Mann szerint igen. Hansen viszont azt mondja, hogy miközben a kibocsátás csökkentése továbbra is elengedhetetlen, önmagában már nem elegendő, hanem fokoznunk kell a Föld fényvisszaverő képességét is.
Mikor ér véget a felmelegedés?
Mann meglátása jól igazodik az IPCC álláspontjához, amikor azt mondja, hogy a nettó zéró kibocsátás egy-két évtizeden belüli elérése azt eredményezné, hogy a Föld felszíni hőmérséklete az akkor éppen aktuálisa szinten stabilizálódna. Lényegében tehát a múltbeli kibocsátásoknak nincs érdemi kihatása a további felmelegedésre. Minden jövőbeli hőmérséklet-emelkedés a jövőbeli kibocsátások következménye. Ez a nettó zéró kibocsátást célul kitűző irányzat alapja.
Novemberi tanulmányában azonban Hansen azt állítja, hogy amennyiben az üvegházhatású gázok légköri koncentrációja a jelenlegi szint közelében marad, akkor a felszíni hőmérséklet csak néhány száz év múlva fog stabilizálódni – nagyjából 8-10 fokkal (!) az iparosodás előtti átlaghőmérséklet felett.
Ez az előrejelzés már az évszázad közepére 2 fokos felmelegedést jósol, amely mostantól számítva száz év múlva talán az 5 fokot is meghaladhatja. Mindenai sem kell, egy ilyen mértékű felmelegedés katasztrofális következményekkel járna a földi életre nézve. Hansen éppen ezért elengedhetetlennek tartja a bolygó fényvisszaverő képességének fokozását, hogy a múltbeli üvegházgáz-kibocsátások melegítő hatását ellensúlyozni lehessen. Eközben viszont meg kell szüntetni a további kibocsátást is, hogy a jövőben ne jelentkezzenek újra hasonló problémák.
„Tudósokként az éghajlatváltozásra adott alternatív válaszok megvalósíthatóságát és hatékonyságát tanulmányozzuk. Emellett azzal is foglalkozunk, hogy mérnöki és politikai szempontból e változtatások mértéke és gyorsasága mennyiben életszerű” – írja Chris és Hunt.
Hozzáteszik, Mann cáfolatát Hansen állításaira nem érzik meggyőzőnek. „Először is, Mann nem foglalkozik közvetlenül Hansen elemzésével, amely az elmúlt 65 millió év adatain alapszik. Hansen kifejti, hogy az IPCC tudósai által használt modellek hogyan becsülik alá a fokozódó üvegházgáz-kibocsátás fűtő és az aeroszolok hűtő hatását, illetve az időt, amelyre az éghajlatnak szüksége van, hogy reagáljon ezekre a változásokra” – fogalmaz a két szakértő.
Mint írják, az emberiség az üvegházhatású gázok mellett aeroszolokat is kibocsát a légkörbe. Ezek apró részecskék, amelyek számos különböző vegyületet magukban foglalnak. Ilyen például a szén és az olaj égése során képződő kén-dioxid, amely részben ellensúlyozza az üvegházhatású gázokat azáltal, hogy visszaveri a napfényt az űrbe. Más vegyültetek, mint a korom, éppen ellenkezőleg hatnak, és fokozzák a felmelegedést.
Ezzel együtt a hűtő hatást kifejtő aeroszolok mennyisége túlnyomórészt dominál a kibocsátások terén. Hansen előrejelzése szerint az elkövetkező hónapokban csökkenni fog a nemzetközi hajózásból származó aeroszolszennyezés, ami az IPCC modelljeihez képest további 0,5 fokos felmelegedést vetít előre. Emiatt a globális felmelegedés mértéke már jövőre megközelítheti a 2 fokot, majd valamelyest csökkenhet, ahogy az El Nino időjárási jelenség hatása lassanként alábbhagy.
Hansen érvelését az a meggyőződése alapozza meg, hogy az éghajlat érzékenyebb az üvegházhatású gázokra, mint korábban hittük. Az IPCC becslése szerint a légköri szén-dioxid szintjének megkétszerezése 3 fokkal emelné meg a Föld átlaghőmérsékletét. Hansen számításai szerint viszont 4,8 fokkal. Ez, valamint a Hansen által a történelmi feljegyzésekből számított lassabb éghajlati reakcióidő összességében számottevően befolyásolná a klímamodellek előrejelzéseit.
Nem maradt sok idő a cselekvésre
Miközben tehát Mann szerint elegendő, ha az évszázad közepére elérjük a nettó zéró kibocsátást, addig Hansen szerint ez önmagában katasztrofális következményekkel járna, és muszáj mellette a bolygót is fényesebbé tenné.
Ez egyben azt is jelentené, hogy visszafordítanánk a Föld fényvisszaverő képességében éppen a klímaváltozás miatt bekövetkezett csökkenést. Egyes kutatások szerint ugyanis 1998 és 2017 között a Föld fényessége nagyjából 0,5 watt-tal csökkent négyzetméterenként, elsősorban a jég olvadása következtében.
„Tekintettel arra, hogy mi forog kockán, reméljük, hogy Mann és Hansen gyorsan feloldja ezeket a nézeteltéréseket, segítve a közvéleményt és a döntéshozókat annak megértésében, hogyan csökkenthetjük minimálisra az ökoszisztéma közelgő és széles körű pusztulásának kockázatát, egyben annak az emberiségre gyakorolt katasztrofális hatásait. Miközben a 1,5 fokos célkitűzés talán már elveszett, még mindig lehet idő, hogy megakadályozzuk a rendszer összeomlásának folyamatát. De úgy nem fog sikerülne, ha továbbra is csak a kockázatok természetén és mértékén vitatkozunk” – szögezi le Chris és Hunt.
