Misztérium a cirkusz világában

– Ön kulturális államtitkárként is dolgozott, mégis visszatért a cirkusz főigazgatói posztjára, mit jelent az Ön számára a cirkusz?

– Én a cirkuszt csupa nagybetűvel írom. Nekem az emberi erővel megvalósítható csodát jelenti, azt, hogy soha ne adjuk fel az álmainkat. Gyermekkori álmom volt, hogy cirkuszigazgató legyek: mikor a nyolcvanas években bűvészként bejártam Németországot és Európa német nyelvterületeit, amikor a színházi rendezői diploma megszerzéséhez Cardiffba költöztem, amikor a Nemzeti Színházban voltam oktatási és külkapcsolati igazgató vagy a Békéscsabai Jókai Színházat vezettem, akkor is az volt az álmom, hogy majd egyszer a kupolában szerelhessek, a manézsban irányíthassam az artistákat.
Ahogy a cirkusz az álmok megvalósításának a színtere, úgy az én egyéni álmom is itt talál teret.

– Mi volt a legelső meghatározó élménye a cirkusszal kapcsolatban?

– Talán 8 éves lehettem, amikor egy vándorcirkusz ponyvája alatt beosonva a nézőtéren elsőként jelentkeztem, amikor a porondmester megkérdezte, hogy ki tud, ki akar állva maradni a vágtató lovon. Megkapó élmény volt bátorságot gyűjteni, jelentkezni és megkísérelni felállni a vágtató ló hátára.

Majd tíz évvel később, már fellépő művészként élhettem meg Münchenben, az Atlasz Cirkuszban, milyen érzés, amikor bent állsz egy sátor közepén, 1200 ember néz rád, és az a 2400 szem csak a szemedre, kezedre koncentrál, pár percig nem létezik semmi más, eltűnik a külvilág, a tieid ők egészen. Kapsz 3 percet, hogy ezalatt valamit belecsempéssz a lelkükbe. A kérdés, hogy tudsz-e olyan varázslatosat művelni a cirkuszsátor közepén állva, amitől az ő életük más lesz egy kicsit, amikor kimennek a sátorból, tudsz-e jól élni azzal a megnyíló figyelemmel, ami feléd irányul. Ezt a felelősséget azóta hordozom magammal, és minden fellépésemet, rendezésemet, munkámat ez fűti, e gondolat szövi át.

13-14 éves koromtól kezdve a színpad, a bűvészet, az illúzió, a színház világa volt a lételemem. Egészen fiatal koromtól folyamatosan kerestem a fellépés lehetőségeit. Alig 17 éves lehettem, amikor bár jogsim még nem volt, de kocsim már igen. A két hangfal és a bűvészládák, és a nyulam bent volt a kocsi hátuljában, és nyaranta a balatoni üdülőket és táborokat járva „hakniztam”.

Ez valahol a véremben van, megtapsoltatni a közönséget, megmutatni nekik a csodát. Mindez sokkal több volt puszta szórakoztatásnál. Fontos útkeresés volt számomra, hogy az előadóművészetnek a cirkuszművészet szórakoztatóipari vagy művészeti része. Leginkább az érdekelt, hogy az én gondolataimat, érzelmeimet, a világról alkotott véleményemet meg tudom-e mutatni a cirkuszművészet eszköztárával, tudok-e ily módon kommunikálni az engem figyelőkkel.

Showbusiness, szórakoztatás? Az a diszkó, az a vendéglátóipar, az én cirkuszom az művészet, ott katarzisról, ott érzésekről van szó, ott megjelenik a világról alkotott képünk.

– Szeptemberben először indult Magyarországon felsőoktatási szintű cirkuszművészeti képzés. Miért tartja jelentős lépésnek, hogy elindulhatott az oktatás ilyen formája?

– Hosszú évtizedek óta dédelgetett álmunk vált ezzel valóra. Jól működő artistaképző intézetünk volt eddig is, ahol középiskolai oktatási rendszerben 18 éves korukig tanulhattak az artistanövendékek, de aztán kirepültek a világba, hogy ott gyakorlati ismereteket szerezve tanuljanak tovább. Az érettségi után vége lett a képzésnek, ezen alakítottunk most oly módon, hogy immár főiskolai szinten is képezhetik tovább magukat a jövő cirkuszművészei.

Meggyőződésem, hogy fontos egy olyan új generációt kinevelnünk, akik majd alkalmasak lesznek utánunk, a nyomunkban járva újra és újra frissíteni, megújítani ezt a művészeti ágat. Szükségünk van a felsőfokú végzettségű, a doktorátussal rendelkező, elméleti ismeretekkel bíró, az összefüggéseket értő, a cirkusztörténelmet is jól ismerő, a művészeti ágat majd alapjaiban újragondolni képes, friss generációra. Szeptembertől elindult a főiskolai képzésünk, most már BA és MA diplomát is tudunk adni, jó eséllyel egy új korszak indul el ezzel Európában.

Érkeztek hallgatók Olaszországból, Ukrajnából, Mexikóból és Belgiumból is. Eddig a bohóc, a cirkuszi táncos és a lovasakrobata szakokat indítottuk el, jövőre a levegőakrobata szak kerül középpontba, már most keressük a középiskolákban azokat a tanulókat, akik jövő szeptembertől nálunk akarnak tanulni.

– Van lehetőség más, nem cirkuszi képzettséget adó iskolából is jelentkezni?

– Sőt! Keressük a sportból, a táncművészetből vagy a lovashobbiból érkező fiatalokat, nem kell meglévő artistatudás ahhoz, hogy valaki jelentkezzen. Kell hozzá némi háttérismeret, például rengetegen ismerik a lovassport minden csínját-bínját, őket majd arra kell megtanítani, hogyan dobjanak fel 3 labdát a ló hátán állva, vagy hogyan ugorjanak szaltót a lovon, de van egy jól használható alaptudásuk: ismerik és szeretik a lovakat. Vagy például tele vagyunk olyan közép- vagy általános iskolában a táncot hobbiként űző fiatallal, akik abbahagyják azt az érettségi után, hiszen azt mondják a szülők, hogy valami rendes szakmát kell választani. Nos, most már jöhetnek hozzánk tanulni, hiszen elég „rendes” szakma a Fővárosi Nagycirkusz balettkarában táncolni, vagy a világ valamely vezető cirkuszában táncos szerepet kapni. Érdemes tehát az eddig hobbiként űzött tevékenységet most főiskolai szintre emelni.

Nagyon sok olyan sportoló van, aki végig atletizálta, végig birkózta az elmúlt 10 évet, az így megszerzett testfelépítés, munkabírás jó alap ahhoz, hogy azt mi összerendezzük, és egy műsorszámmá alakítsuk át.

Alapvetően háromféle módon lehet valaki artista. Beleszületik egy cirkuszos családba, és 2 éves korától kezdve a cirkusz világától megrészegülten éli az életét, vagy jelentkezik az artistaképző intézetbe, és ott 10 éves korától ezt tanulja délutánonként, esetleg olyan sport- vagy hobbitevékenységet végzett ifjú korában, ami megfelelő alapot ad arra, hogy érettségi után egy hároméves főiskolai átképzéssel artistává válhasson.

– Mitől válik valaki igazán sikeres, jó bohóccá, milyen képességekkel kell rendelkeznie ehhez?

– Egy bohócnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a bennünk rejlő emberi tulajdonságokat aprólékosan elemezze, azokat kiemelje, és felnagyítva elénk tárja, s ily módon görbe tükröt tartson elénk.

Bármely bennünk lévő tulajdonságról is legyen is szó: a szerénység, az esetlenség, az agresszió, a vidámság, a hatalomvágy megjelenítése egy-egy bohóckarakterben köszönhet vissza. Amikor egy bohócot látunk, tudat alatt beazonosíthatjuk azt, ráismerünk önmagunk, édesapánk vagy a szomszédunk valamelyik tulajdonságára, persze mindeközben vagy mosolygunk, vagy egy nagyot hahotázunk, de a karakter, a jelenet mégiscsak egy emberi tulajdonságot vagy emberek közötti valós kapcsolatot tár elénk, sokszor eltúlozva, felnagyítva azt.

A Fővárosi Nagycirkuszban most vendégeskedő – szerintem a világ 10 legjobb bohóca közé tartozó – Anton és Viktor Franke, apa és fia párosnak minden egyes műsorszáma, minden egyes jelenete komoly üzenettel bír, például: engedj magad mellé, adj teret másnak, még akkor is, ha ő jobb lesz, mint te voltál! Vagy egy másik jelenetben: az igazi vezető akkor válik a tömeg számára kedvessé, ha az eszközeinek elvesztése esetén is képes mozgatni, irányítani őket. Amikor egy ilyen 10 perces bohócjelenetet megnézünk, és erre rádöbbenünk, akkor viszünk magunkkal valamit. Sokkal több ez, mint letolt nadrágon vagy egymás vízzel történő lespriccelésén kényszerkacagni.
A színészmesterség legmívesebb és legkidolgozottabb szelete a bohóc mestersége.

– Nagy sikerrel fut jelenleg a Csodaláda című előadás, amely a karácsonyra való ráhangolódásról szól, mi az előadás legfőbb üzenete, kinek ajánlja a műsort?

– Nagy felelősségünk, hogy az a csaknem százezer ember, aki megnézi az előadásunkat, milyen lelkülettel készül a karácsonyra. Nekünk dolgunk az, hogy megnyugtassuk a családokat, a karácsony nem a vásárlásról, nem az élvezeti cikkek halmozásáról, hanem az egymásra figyelésről szól. A gyermekkori álmaink megvalósítása rajtunk áll, nem a körülményeken, nem a pénzen, nem a fizetésünkön, hanem az szándékunkon, kitartásunkon, eltökéltségünkön múlik.

Minden artista a manézsban bebizonyítja, hogy a csoda megvalósítható, s azért tudja ezt megtenni, mert reggel 6-kor felkel és rendíthetetlenül teszi a dolgát! Amikor leesik a labda, vagy elbotlik a szaltó után, akkor újra és újra nekikezd, és addig gyakorolja, amíg végül meg nem csinálja azt. Eltökélten megy azon az úton, amelyik az ő álmának a megvalósításához kell. Ha így élünk, akkor bizony legyőzhetjük a gravitációt, akkor bizony fönnmarad a hetedik labda is a levegőben, és akkor bizony át tudunk menni a kötélen akármilyen túlsó partra. Amiről azt gondolnánk, hogy szinte lehetetlen, az emberi erővel, a saját akaratunkkal, a kitartásunkkal, az egymásra figyelésünkkel megvalósítható.

– Hogyan éli meg annak a feladatát, hogy egy ilyen színes és soknyelvű nemzetközi társulatot, artistacsoportot fog össze? És milyen élmény ez a benne lévők számára?

– Ezzel kapcsolatban a társulati tagokat kell megkérdezni, hogy milyen élmény velem dolgozni. Én bízom benne, hogy jó. Hihetetlen kegynek tartom, hogy az én kezemre van bízva ez a szédületes szellemi vagyon, és hihetetlen kihívás, hogy időről időre a világ legjobb művészeivel, akik mind más nyelvet beszélnek, két hét alatt társulatot formáljunk, és kialakítsak egy olyan csapatot, amelyik alkalmas arra, hogy több százezer ember lelkét megérintsék.

Ezek az artisták Vietnamból, Japánból, Oroszországból vagy Etiópiából ideérkeznek, és a világban ismert jó hírünkön kívül semmit sem tudnak rólunk. Csapatként, szinte családként, egyszerű körülmények között élünk együtt fél évig, és ki kell alakítani egy olyan hangulatot, hogy akarjunk és tudjunk együtt alkotni, valamit létrehozni.

Ez egy csodálatos kihívás, maga a csoda, hogyan tudok egy próbaidőszak két vagy három hete alatt ilyen sok különböző kultúrából érkező embert összecsiszolni, megerősíteni bennük azt az érzést, hogy jó helyen vannak itt, hogy itt tudják valóra váltani, amiért otthon hónapokig, évekig dolgoztak, és ez lesz az a közönség, amelyik a leghálásabban fogja fogadni az ő tudásukat.

– Ön szerint mi a legfőbb motiváció az ideérkező művészek számára?

– A művészek, akik ide jönnek és itt dolgoznak, naponta kétszer élik meg, hogy 1200 ember állva tapsol nekik, és ezért szeretnek idejönni, ezért a világ egyik legjobb helye. Európa vezető intézménye a Fővárosi Nagycirkusz, mert egy olyan alkotó tér, egy olyan közeg, ahol ezt a katarzist a közönség és a művészek egyszerre élhetik át, méghozzá naponta kétszer is. Nálunk, a Fővárosi Nagycirkuszban, miután elhagyják az artisták a porondot, még percekig ott ülnek a nézők székükbe szögezve. Ez egy ilyen közeg, ez egy ilyen csodatér, büszkék lehetünk rá mi, magyarok.

Ez a nyitottság, az érzelmeink áradó kimutatása, a jó befogadására való képesség nagyon fontos, a cirkuszművészet nem mindenhol van ilyen kiemelt helyzetben. Nálunk a balettművésszel, a klasszikus zenésszel, a színésszel egyenértékűként rangsorolják a cirkuszművészt. Egy artistának olyan respektje van, mint egy Kossuth-díjas táncművésznek, de ezért az elmúlt évtizedekben rengeteget kellett tennünk. Európa vezető intézménye vagyunk, a világ első 5 országában biztosan ott vagyunk. Melyik művészeti ág mondhatja még ezt el magáról? Amikor cirkuszművészetről van szó bárhol a világban, akkor a magyarokra úgy tekintenek, mint iránymutatókra, olyanokra, akiktől lehet tanulni. Szívesen járnak hozzánk eltanulni azt, hogy mi mit csinálunk, mitől működik ez ilyen jól nálunk. Erre büszkék lehetünk.

– Önt rengeteg cirkuszfesztiválra hívják meg. Általában a produkciók, mint az előbb is említette, több külföldi előadót is vonzanak, ezt az igazán színes társaságot, gondolom, ilyen fesztiválok alkalmával sikerül kiválogatni. Megtudhatjuk, hogy mi alapján történik a szelekció, mik a legfőbb szempontok?

– Büszkeség, hogy a magyar cirkuszművészetnek olyan neve van a nemzetközi cirkuszvilágban, hogy szinte nincs olyan komoly verseny, fesztivál, ahova ne hívnának bennünket, ne hívnának kiemelt vendégnek, zsűritagnak vagy zsűrielnöknek. Ott vagyunk, ott vagyok a világ összes jelentős cirkuszi eseményén, és így első kézből találkozhatok a világ legjobb produkcióival.

Képzeljük el, hogy valahol a világban gyakorol két fiatal, az életét ráteszi a produkciójára, és azt akarja, hogy megismerje őt a világ. Elmegy egy fesztiválra bemutatkozni, én ott ülök a zsűriben, és rögtön, már a szünetben oda tudok menni hozzá, és azt tudom mondani, hogy Budapest vár téged.

Gyönyörű dolog, hogy az esetek 90 százalékában mosolyt és boldogságot csal a művész arcára a hír, hogy meghívást kap hozzánk hiszen Budapestre jönni nagy megtiszteltetés, nagy rang, tehát nem kell harcolnom érte, hanem a Fővárosi Nagycirkuszban való megjelenés lehetősége mindenkor egy nagy kihívás a művészeknek. Szívesen jönnek hozzánk, én pedig így a világ legújabb és legjobb számait tudom elhozni a magyar közönségnek.

– 2024. január 10–15. között kerül sor a világhírű Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztiválra. Milyen előkészületek zajlanak, és milyen elképzelései vannak az eseménnyel kapcsolatban, mitől lesz a fesztivál különleges?

– Egy éve hirdettük meg a fesztivált, több mint 400 műsorszám jelentkezett, több száz artista adta be a jelentkezését, hogy itt szeretné megmutatni a szakmának, mit tud. Ebből mi 50 műsorszámot választottunk ki. Ez az 50 attrakció januárban Budapestre költözik, és egy héten keresztül egy verseny formájában az artisták bemutatják a tudásukat.

Az eseményre több mint 150 cirkuszigazgató, menedzser jön, megnézi ezeket a produkciókat. Szerződésekre vágynak igazgatók, és az artisták is azért érkeznek Budapestre, hogy díjat nyerjenek, hogy a zsűri és a nézőtéren helyett foglaló cirkuszi menedzserek tetszését megnyerjék. Természetesen ebből Budapest, illetve Magyarország nézőközönsége profitál a legtöbbet, hiszen ily módon egy egészen különleges, kiemelkedő, cirkuszi kavalkád, a világ cirkuszművészetének eszenciája érkezik Budapestre.

Elolvasom a cikket