Valóban a kereszténység uralta az életüket?
A 12. századi filozófus, Lille-i Alanus szerint „A világ összes teremtménye mintha könyv vagy festmény volna nekünk, vagy tükör”. A könyv szerzője Isten volt, az élet értelmét pedig a könyv megértésén keresztül elért erkölcsös lelki élet adta. A reneszánsz idején ez örökre megváltozott: a világ megértésének célja immár az, hogy irányíthassuk és előnyünkre fordíthattuk azt. A középkori világ fölött még nem uralkodni, hanem szemlélődni és tűnődni kellett.
Már csak azért is, mert bármelyik pillanatban véget érhetett. Az Armageddontól való vélelem sötét árnyékként húzódott meg a középkori öntudat hátterében. Mindenki pontosan tudta, miképp fog eljönni a vég, mivel számos szöveg, például a 13. századi Quindecim Signa ante Judicium (Tizenöt jel a végítélet előtt) írta le részletekbe menően:
„Az első napon a tenger a hegyek fölé emelkedik… A negyedik napon minden tengeri lény a felszínre gyűlik és hangokat és nyögéseket hallat, amiknek jelentését csak Isten ismeri…” És így tovább a tizenötödik napig, az utolsó ítélet napjáig. A túlvilág ilyen nyilvánvaló jelenléte mellett nem csoda, hogy a középkori emberek elméje másképp működött, mint ma a miénk.
Bármely középkori eredetű templomba betérve sírok fogadnak minket: bent a gazdagok által emeltetett kápolnákban és kint a temetőben. Ez számunkra magától értetődő, de ugyanezt nem találjuk meg a mecsetekben, zsinagógákban, hindu vagy buddhista szentélyekben. A középkori kereszténység kultuszt épített a halál és a holtak köré, és a vallásos élet központi elemévé tette őket.
A középkori halottak jelenléte kikerülhetetlen volt. Jól mutatja ezt egy korabeli, széles körben elterjedt népmese is, a három élő és három holt története, amelyben három jómódú, elegáns ifjú az erdőben sétálva találkozik három halottal. A falfestményeken csontvázként vagy rothadó tetemként ábrázolt holtak szigorúan megintik az élőket azok önelégültségéért és nemtörődömségéért: „Quod fuimus, estis; quod sumus, vos eritis”, vagyis „Amik voltunk, vagytok; amik vagyunk lesztek.”
A középkori feljegyzésekből kiindulva kétszer is érdemes volt meggondolni, mielőtt az ember kitette a lábát: az erdőkben mindenfelé holttestek kóboroltak, akiknek szívét újratemetésük előtt hamuvá kellett égetni. A jelenség olyan méreteket öltött, hogy egy 12. századi krónikás, Newburgh-i Vilmos alig bírta követni: „Nem lenne könnyű elhinni, hogy a holttestek kikelnek sírjaikból, ha nem lenne ilyen sok eset, ilyen bőséges tanúsággal támogatva.”
A középkorban a halál csupán átmenet volt az egyik világból, ahol az élet csupán egy szemvillanás, a következőbe. Ez a magyarázata a holtak vonzerejének: ők már megtették az utat, amely mindannyiunkra vár, hogy Isten mellett éljenek a mennyben – esetleg a purgatóriumban töltött fájdalmas büntetés letelte után –, vagy a pokol örök szenvedésére jussanak.
De a két világ közötti forgalom nem volt egyirányú. A középkori írások legérdekfeszítőbb műfajai között szerepelnek a túlvilági utazások beszámolói. A legismertebb közülük Dante Alighierié, de megtaláljuk mellette az essexi paraszt, Thurkell történetét, aki mély eszméletlenségéből – mai fogalmaink szerint kómából – a túlvilág földrajzának részletes ismeretével tért magához, míg az ír Fursey a pokol lángjai által megperzselt szakállal érkezett vissza. A természetes és a természetfölötti közötti határvonal vékony volt, és a túlvilági lények seregei – az angyalok kilenc rendje az egyik oldalon, Sátán és az ő szolgái a másikon – lépten-nyomon átkeltek rajta, az elevenek lelkéért zajló örökös harcukat vívva.
Ki védte meg az embereket az efféle támadásoktól? Szerencsére az egyház kéznél volt, hogy a szentségek erejét szegezze szembe a démoni ármádiával, az újszülöttet köszöntő kereszteléstől a haldoklókat útjukra engedő utolsó kenetig. A kolostorok, amelyek eleinte Krisztusnak a Sátánnal folytatott küzdelmét idézve a lakott helyektől távoli pusztaságokban épültek, szintén az élők lelki üdvéért harcoltak. Ahogy Ordericus Vitalis angolszász történetíró fogalmazott 1100 körül: „A kolostor a Sátán ellen épült erősség, ahol a csuhás bajnokok szüntelen harcot vívnak a Kísértő ellen.”
Hogy álltak a szexhez?
Egyetlen társadalomban sincs egységes kulturális attitűd a szexszel kapcsolatban. A középkorban azonban határozott kettőség volt jelen: egyrészről egy földművelő társadalomtól elvárható közvetlenség és gyakorlatiasság, másrészről a vallásos tanításokból fakadó mániákus irtózás a testi vágyaktól.
Jó példaként szolgálnak erre a kérdések, amelyeket az egyház a 11. században javasolt feltenni a híveknek: „Paráználkodtál-e mostohaanyáddal, sógornőddel, fiad menyasszonyával, anyáddal? Készítettél-e eszközt a pénisz mására, és kötötted azt…”, és így tovább. A vádak litániája egyszerre nyersen egyenes és nyíltan helytelenítő.
A középkor nőgyűlölete önmagában nem meglepő. Magyarázatul szolgálnak rá a teológiai előzmények: elvégre Éva csábította Ádámot az eredendő bűnre az Édenkertben. Hevessége, ahogy a korabeli tanításokban megjelenik, mégis visszahökkentő: „Isten átka, amelyet nemedre kimondott, még mindig a világra nehezedik. Bűnös vagy – tűrnöd kell a megpróbáltatásokat. Az ördög kapuja vagy e világra.”
De a középkorban született meg a romantikus szerelem ideája is. Máig tisztázatlan okokból a 12. századi trubadúrok egyszer csak olyan szerelmes dalokat kezdtek zengeni a nőkről, amelyekben azok imádatra méltó istennőkként jelentek meg. A felsőbb társadalmi rétegek számára hosszú traktátusok alkották újra a szerelem szabályait, és versek örökítették meg a híres szeretőket: Lancelotot és Ginevrát, Trisztánt és Izoldát, Abélardot és Héloïse-t.
Ezek közül az utolsó természetesen nem fiktív, hanem egy valóban létezett szerelmespár: Pierre Abélard skolasztikus filozófus volt, Héloïse pedig a Notre Dame székesegyház kanonokjának unokahúga. A 12. századból származó szerelmes levelezésükben megdöbbentő nyíltsággal és szenvedéllyel írnak hajlandóságukról a társadalmi konvenciók áthágására. Héloïse teherbe esése után eleinte még el is utasította Abélard házassági ajánlatát, mondván: „a »feleség« név tán szentségesebbnek tűnik, de mindig édesebb lesz nekem a »szerető«, az »ágyas« vagy akár a »szajha«”.
Mindezzel szemben az egyház a szüzesség kultuszát hirdette. Burtoni Gottfried a 12. században így írt róla: „A legmagasabb erény, a tisztaság tükre, az állhatatos szerelem tápláléka.” Az apácazárdákba belépő fiatal nők azonban így is megtapasztalhattak olyan érzelmeket, amelyek nem álltak messze az érzéki szenvedélytől. Folignói Szent Angéla egy alkalommal így emlékezett vissza misztikus látomására: „Ahogy a Kereszt mellett álltam, olyan tűz töltött el engem, hogy minden ruhámat levetettem, és egész lényemet felajánlottam neki.”
Mit gondoltak a hatalomról és az egyenlőségről?
Mára a társadalmi egyenlőség koncepciója általánosan elfogadottá vált, de a középkorban ez közel sem volt így. Az alapvető egyenlőtlenségek a természetes rendből fakadtak, és pont ezért érinthetetlenek voltak.
A születés határozta meg, hogy a három társadalmi réteg – vagy ahogy akkoriban hívták őket, rend – közül ki hova tartozott: az imádkozók, vagyis a papság, a harcolók, vagyis a fegyverforgató arisztokraták, illetve a dolgozók, vagyis mindenki más közé. Angliában mindegyik rend tagjainak megöléséért előre megszabott vérváltságot („wergild”-et, szó szerint „ember-pénzt”) kellett fizetni. Egy úr halála 1200 shilling büntetést ért; egy paraszt 200-at.
A kora középkori urak még inkább voltak harcosok, mint földesurak. Pont azért kapták földjeiket a királytól, hogy a hadjáratokban támogatást nyújtsanak neki. Bertran de Born, a 12. századi lovag-trubadúr éneke szerint „Tetszik nekem húsvét körül / a virágkeltő friss idő […] s nagy az én örvendezésem, / ha szép sorokba gyűlve már / ló és lovag próbára vár […] s mivel sok vérzik s holtra vál, / sok ló is gazdátlan nyihál.”
A lovagok egy nemzetközileg elfogadott viselkedési kódexet követtek, amely megkövetelte, hogy nemesen viseljék magukat. A gyakorlatban ez azonban legtöbbször csak a rangban hozzájuk hasonlóakkal szemben valósult meg. Amikor Eduárd angol trónörökös, a hírhedt Fekete Herceg 1370-ben kifosztotta a francia Limoges városát, több ezer egyszerű embert gyilkoltatott le, köztük nőket és gyerekeket is. Az elfogott francia lovagokkal azonban értékes foglyokat megillető tisztelettel és udvariassággal bánt.
Az erőszak ilyetén megnyilvánulásai mellett nehezen érthető, hogy a középkori társadalmak hogyan nem fulladtak parttalan viszálykodásba. A rend fenntartásához látszólag legalábbis isteni segítség kellett. Az uralkodók koronázási ceremóniája pont ezt a segítséget volt hivatott biztosítani: az új királyt a papokhoz hasonlóan szent olajjal kenték fel, hangsúlyozva ezzel isteni jogát az uralkodáshoz.
Az angol feudális rendszer végének kezdetét egy másik isteni közbeavatkozás hozta el. Az országban pusztító fekete halál olyan mértékű munkaerőhiányt okozott, hogy a jobbágyok fizetést követelhettek maguknak, és oda költözhettek, ahova csak szerettek volna. A lenézett harmadik rend belekóstolhatott a szabadságba.
A tudományban vagy a mágiában hittek?
A kora középkorban a világ egy csodákkal teli hely volt, átitatva a természetfölöttivel és az Isteni Terv által vezérelve. Mire Kolumbusz felfedezte Amerikát, már egy legyőzendő és kihasználandó hellyé változott.
A középkori bestiáriumokban a világban fellelhető lények részletes leírásai és művészi ábrázolásai szerepeltek. De ezek nem útikalauzok voltak, hanem az egyes állatoknak a Teremtésben betöltött célját filozófiai szempontból elemző szövegek. A hódról például tudható volt, hogy értékes pézsmát termel a heréiben. Amikor üldözik, leharapja azokat, és megmutatja a sebet a vadásznak, hogy jelezze: hiábavaló a fáradság. Az embernek ugyanígy kell elvetnie magától a bűneit, hogy az ördög csapdába ne ejthesse. Minden állat tudott hasonló erkölcsi tanítással szolgálni.
A középkori elmében megfértek egymás mellett ma már ellentmondásosnak tűnő dolgok: egy esemény például lehetett egyszerre természetes és természetfölötti eredetű. Ismert volt, hogy a nap- és holdfogyatkozásokat az egymás előtt elhaladó égitestek okozzák, összhangban a tudományos törvényekkel. Ugyanakkor egy ilyen fogyatkozást az isteni közbeavatkozás jeleként is lehetett értelmezni, ahogy azt Paderborni Olivér is tette az ötödik keresztesháborúról szóló beszámolójában:
„Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, majdnem teljes holdfogyatkozás történt. Ez gyakran megtörténik természetes okokból telihold idején. De mivel mondotta az Úr: »jelek lesznek a Napban, a Holdban«, ezt a fogyatkozást az ellenség számára kedvezőtlen jelként értelmeztük.”
A herefordi székesegyházban látható Mappa Mundi (a Világ Térképe) az empirikus tudás és a találgatás hasonló keverékét mutatja. A három ismert kontinens: Európa, Ázsia és Afrika szerepel rajta, számos pontosan elhelyezett várossal, folyóval és tengerrel. A periférián azonban fantasztikus lények láthatók, amelyekről szilárdan hitték, hogy ott élnek: künokephaloszok (kutyafejűek), szkiapodok (egylábúak) és unikornisok.
Amikor Kolumbusz elhajózott, hogy új utat találjon a mesés Keletre, kora minden technológiai újítása a segítségére volt: fejlett vitorlások, lőpor, iránytűk. Ennek dacára még arra számított, hogy a Mappa Mundi csodás lényeivel, a középkori elme alkotásaival fog találkozni.
