Részegség, szundikálás, vakság

Csak harcoljatok helyettünk, mi lakomázunk

A francia birtokokért és a hatalomért folyó százéves háború elején, 1351. március 26-án Bretagne-ban találkozott a francia és az angol sereg. Habár még „csupán” 14 éve folyt a – mint később kiderült – több mint egy évszázadon át elhúzódó háború, a felek az addigi vérontás, valamint a pestisjárvány pusztításai következtében jelentősen meggyengültek.

A grófságért folyó küzdelem (hivatalosan: breton örökösödési háború) egyik ütközete előtt – amely egyesek szerint egy becsületbeli kérdés, mások szerint fosztogatás miatt robbant ki – a két ellenséges hadvezér, a franciák által támogatott, a Blois-házat képviselő Jean de Beaumanoir és az angolok által preferált Montfort-ház hadvezére, Robert Bemborough tanácskozott, és megegyeztek abban, hogy nem zúdulnak egymásra a több ezer fős tömegek, hanem kiválasztanak 30–30 harcost, akik addig küzdenek, amíg az egyik fél meg nem adja magát, írta le Jean Froissart krónikájában.

A Josselin és Ploërmel vára közötti mezőn zajló küzdelem, a harmincak csatája órákon át folyt, míg a különös hírre összesereglett helybéli tömeg, valamint a pihenő alakulatok – kissé illúziórombolóan – frissítőket szolgáltak fel egymásnak, s kissé távolabbról szemlélték az öldöklő küzdelmet.

Az ütközetet néhány óra után ideiglenesen felfüggesztették, és lehetővé vált a sebesültek ápolása. A harmincak csatájából a hat embert vesztő franciák kerültek ki győztesen, miután a 9 halottat számláló, vezér nélkül maradó angolok megadták magukat.

Kétezer élet egy vödörért

A késő középkorban Itália északi része megosztottabb volt, mint valaha. A számos sérelem, valamint a császárt támogató ghibellinek és a pápát választó guelfek viszálya halálos ellenséggé tett két szomszédos várost is. A guelf Bologna 1296-ban területeket orozott el Modenától, a gyarapodást Szent Péter utódja azonnal el is ismerte, az utóbbi városállamot irányító Passerino Bonacolsit pedig az egyház elárulójának titulálta.

A csatározások és pusztító betörések éveken át folytatódtak, mígnem elérkezett az Úr 1325. esztendeje. Ekkor Modena néhány katonája betört Bologna városába, s provokáló szándékkal elloptak egy zsákmánnyal teli favödröt a főtérről. A büszkeségében megsértett Bologna visszakövetelte a vödröt, s mivel elutasításba ütközött, hadat üzent.

A város – firenzei és romagnai erőkkel megerősítve – a középkori viszonylatban hatalmas, mintegy 32 ezer főt számláló sereggel érkezett Modena alá novemberben. Velük szemben Modena ötezer gyalogost és kétezer lovast tudott felvonultatni a várfalak alatt.

A háború egyetlen csatája, a naplementében zajló zappolinói ütközet valóságos mészárlás volt, kétezer ember hunyt el, döntésre azonban nem tudták vinni az ügyet. Így tulajdonképpen az ostromlott város diadalmaskodott, és a vödör soha nem került vissza Bolognába. A becses tárgy a mai napig a modenai katedrális harangtornyában található.

Részegek ritkán győznek

A 14. század végén a mai Belgiumhoz tartozó Gent lakói egyre kevésbé vették jó néven II. Lajos flamand gróf város feletti atyáskodását, ami főként abban nyilvánult meg, hogy a gazdasági privilégiumaikat megnyirbálta. 1379-ben a flamand polgárok Philip van Artevelde vezetésével fellázadtak Lajos ellen, akinek a legfőbb bástyája a hűséges Brugge városa volt. A két város ősi ellenfélnek számított a kereskedelemi rivalizálást tekintve.

1382 tavaszán a Gent-Oostende csatorna, a legfőbb hazai hajózási útvonal birtoklása miatt tört ki a viszály a két település között. Miután a gróf blokád alá vonta a Gent felé vezető utakat, és a felkelők Lajos gróffal történő tárgyalásai is kútba estek, az egyetlen lehetőség a tengerre történő kijutásra a Brugge elleni támadás volt.

Gent városának hadserege végül május 3-án Brugge ellen vonult, ahol a polgárok éppen az évente megrendezésre kerülő Szent Vér körmenetet fejezték be. Az ünnep igen fontos szerepet játszott a nyugat-flandriai település életében, ami általában abban testesült meg, hogy leitták magukat a sárga földig.

Miután hírét vették a közelgő ellenséges seregnek, kóválygó fejjel és szédülve – útközben még néhány bátorító italt elfogyasztva – botorkáltak ki a beverhoutsveldi mezőre, ahol a fegyelmezetlen sereg hatalmas vereséget szenvedett, s a gentiek elfoglalták Brugge városát. A gróf szégyenletes menekülése Flandria-szerte felkeléseket eredményezett.

Csata a jégen

„A testvérek lobogói hamarosan az íjászok sűrűjében repültek, kardok hasították darabokra a sisakokat. Mindkét oldalról sokan hanyatlottak holtan a földre. Majd a testvérek seregét teljesen körbevették, az oroszoknak annyi katonájuk volt, hogy minden német lovagra 60 jutott. A testvérek jól küzdöttek, ám végül levágták őket” – írta a livóniai rend krónikása a heves csatáról.

A Balti-tenger partvidékén élő pogányokat tűzzel-vassal megtérítő Német Lovagrend keresztesei úgy vélték, ideje visszatéríteniük Rómához az ortodox oroszajkú népeket, amelyeket jelentősen meggyengített a mongol (és részben a svéd) invázió. Novgorod az orosz fejedelemségek közül még viszonylagos függetlenséget élvezett a mongol hódítás után is. Miután Alekszander Nyevszkij novgorodi fejedelem visszafoglalta Pszkovot a németektől, megindultak a Kardtestvérek és a lovagrend hadai, amelyet svéd, dán és észt csapatok is segítettek.

1242. április 5-én az alacsonyabb létszámú (2600 fős, egyébként legtöbbjük észt és dán volt), de felszereltségüket nézve jóval ütőképesebb keresztesek a befagyott Csúd (Peipusz)-tó jegén ütköztek meg az 5-6 ezer fős orosz haddal. A Gerhard von Malberg teuton és Andreas von Felben livóniai mester vezette németek ékként hatoltak be az orosz csapatok közé, de a herceg ismerte taktikájukat, és utat engedett nekik, majd mögöttük összezárta a sorokat, a lovagokat pedig kampóval húzták le a lóról.

Habár a kereszteseket bekerítették az oroszok, ők derekasan küzdöttek, ám a túlerő és a tó jegének néhány helyen történő beszakadása a mérleg nyelvét a szlávok felé döntötte. Több száz lovag esett fogságba, egyes krónikások szerint őket az oroszok kivégezték.

A túlterhelt norvégok

A fimreitei tengeri csatában 1184. június 15-én V. Magnus norvég király 26 darab, igen nagy méretű – ezáltal a keskeny fjordban kevéssé irányítható – hajóval vonult fel a trónjára törő Sverre Sigurdsson 14 hajót számláló flottája ellen, amelynek éke a hatalmas Mariasuda volt. A létszámhátrányban lévő trónbitorló serege képzett matrózokból állt, akik ügyes módon kényszerítették térdre az ellenfelet.

Míg a Mariasuda kezdetben feltartotta a királyi gályák majdnem felét, a többiek hajóról hajóra süllyesztették el a királyi flottát, amelynek tengerészei még időben átugráltak az ép gályákra, amelyek egy idő után már nem bírták el a súlyukat, és a zsúfoltság miatt süllyedtek a fjord fenekére. Utoljára a királyi zászlóshajó pusztult el Magnusszal a fedélzetén, akinek a trónját elfoglalhatta a végül 18 évet uralkodó Sverre Sigurdsson.

A skandináv ország egyik legfontosabb középkori királyát eredetileg papnak szánták, ám amint meghallotta, hogy ő II. Sigurd norvég király fia, aki 1155-ben halt meg, felkerekedett, és magának követelte a trónt. Az ilyen esetek egyébként igen gyakoriak voltak a norvég történelemben. Az V. Magnusszal szemben álló „nyírfalábúak” vezetőjeként – akik olyan szegények voltak, hogy még cipőjük sem volt, hanem nyírfa kérgével fedték be lábukat – végül elérte célját.

A szundikáló hadvezér

A skót függetlenségi háború egyik leghíresebb csatája 1297. szeptember 11-én az Észak-Skócia kulcsát jelentő Stirling-hídnál zajlott le. Az ütközet a legendás William Wallace skót hadvezér fényes győzelmével ért véget, a 7 ezer gyalogosból és 2 ezer lovasból álló, kipróbált angol sereg pedig hatalmas kudarcot vallott hadvezére, John de Warenne, Surrey grófja hibája miatt, aki egész egyszerűen elaludt.

A Forth folyón átívelő fahíd déli oldalán állomásozó angolokat a skót íjászok megakadályozták, hogy nagy tömegekben kelljenek át a túloldalra, ám amikor elérték az északi hídfőt, a skótok hirtelen visszavonultak. Mikor az angol sereg egy része átkelt, a skótok megrohamozták őket, ám időközben az angolok meghallották a támadás beszüntetésére vonatkozó harsonahangot. A tisztek ugyanis rádöbbentek, hogy mégiscsak meg kellett volna várni a szundikáló hadvezért, aki, bár már felébredt, még nem érkezett meg a csatatérre.

A skót hadsereg levágta az északi oldalra szoruló angolokat, akik a keskeny hídon (mindössze két-három lovas fért el rajta egymás mellett) hiába próbálkoztak a visszavonulással. Az angol támadást vezérlő Hugh de Cressinghamet a győztes csata után a skótok megnyúzták, s a bőréből – ahányan csak tudtak – eltettek egy darabot.

Vakon a csatába

A százéves háború leghíresebb ütközete, az 1346. augusztus 26-i crécy-i csata arról nevezetes, hogy a háromszoros túlerőben lévő, büszke francia lovagsereg súlyos vereséget szenvedett a 16 éves Edward walesi herceg vezette angoloktól. A hódítók alig száz főt vesztettek, míg a franciák közül több mint tízezer fő maradt a csatatéren. Bár nyílt harctéren Crécy-nél sütöttek el először ágyút, az angolok nem ennek, hanem a szokatlan, hosszú íjakra építő harcmodoruknak köszönhették győzelmüket.

Crécynél két király is holtan maradt a csatatéren, közülük az egyik VI. Fülöp francia uralkodó hűbérese, az 50 esztendős Luxemburgi János cseh király volt. A francia oldalon beavatkozó János annak ellenére vállalta az ütközetet, hogy 1339 óta teljesen vak volt.

A csata alatt Jean Froissart francia krónikás szerint ezt mondta kísérőinek: „Uraim, a társaim, a barátaim vagytok ezen az utazáson, azt akarom, hogy vigyetek előre, hogy én is megmutathassam kardomat az ellenségnek”.

A fegyverét valóban megmutatta az angoloknak, ám azok mit sem törődtek ezzel, s a királyt, valamint a kötéllel hozzákötött kísérőit lekaszabolták.

Elolvasom a cikket