Így, első hallásra, idegenebbek már nem is lehetnének. Egyikük sem nálunk látta meg a napvilágot, egyiküknek sem magyar volt az anyanyelve, és eredetileg semmi nem kötötte őket Magyarországhoz. Halálukban is csak egyikük találta meg magyar földben a végső nyughelyét.
Pedig ők a mi hőseink, bármennyire ismeretlenek előttünk. Talán ez az írás apró segítséget nyújt ahhoz, hogy mindez, amennyiben egyáltalán lehetséges, megváltozzon. Hiszen mindketten értünk adták az életüket.
Dühítően és szégyenletesen kevés, amit Johann Mayról találni. Annyi biztosnak látszik, hogy Bécsben született, 1809-ben, de jellemző módon sem a hónapot, sem a napot nem ismerjük. Tizennyolc évesen, 1827-ben választotta a katonai pályát, az osztrák császári hadsereg 2. tüzérezredénél. Máig sok ember akad, akikre lenyűgöző hatást tesznek a lövegek: halálos erejük, félelmetes fenségük, és a működtetésükhöz szükséges imponáló szervezettség sokszor megbabonázza az erre fogékonyakat. May sem lehetett másféle, mert alaposan megtanulta a tüzértiszti mesterséget. Éppen húsz éve volt már katona, és éppen Magyarországon, a komáromi várban szolgált az 5. Bervaldo tüzérezred tisztjeként, amikor kitört a forradalom, aztán kezdetét vette a szabadságharc, ő századosként ezrede egy részével maradt, és meghatározó szerepet vállalt az újoncok tüzérségi kiképzésében.
Ne feledjük: az ország egyik legkomolyabb erődjéről volt szó, aminek fegyverzetében nyilván főszerepet játszott a tüzérség. Háború idején ez a szerep ráadásul igencsak felértékelődött, mindenesetre tény, hogy a vár elsősorban kitűnően kiképzett és remekül alkalmazott tüzérségének köszönhette bevehetetlenségét. May azonban nem csak az aktív, de a passzív védelem terén is kitűnt: a vár jobbparti sáncait az ő tervei alapján és az ő vezetésével húzták fel. Ezek is meghatározó szerepet játszottak a későbbi sikerben, és May kapitány, aki lelkesen és hozzáértően végezte feladatát, oroszlánrészt vállalt a felépítésükben.
Talán lehetett benne valamennyi magyar vér, hiszen már akkor is épp elég hazánkfia élt és dolgozott a császárvárosban. Azonban a szűkös források is egyöntetűek abban, hogy alig tudott magyarul, nyilván annyit, amennyi magyarországi katonáskodása alatt ráragadt; magyar identitása semmiképp nem lehetett. Pótolta azonban ezt a szabadság eszméi iránti rajongás, ami nála radikális Habsburg-ellenességben öltött testet. Ez az akkor negyvenéves osztrák tüzértiszt szívvel-lélekkel állt a magyar szabadságharc mellé, és mindent megtett a győzelméért. Még akkor is mindenét odaadta érte, amikor a szabadságharc ügye már elbukott.
Érdekes adalék May életéhez, hogy amikor Klapka 1849. szeptember 27-én több ezer várvédő büntetlensége és szabad elvonulása fejében átadja Komáromot az osztrákoknak, May (aki akkor már alezredes) nem bízza magát a császáriak jóindulatára, és titkos utakon Itáliába, Piemontba szökik.
Igen valószínű, hogy osztrák nemzetiségűként és egykori császári katonatisztként élt a gyanúperrel: Ausztria árulónak tarthatná, azok számára pedig nincs amnesztia. Alighanem tisztázódott a helyzete, mindenesetre 1850-ben már ismét Bécsben találjuk, ahol tanári állást vállat a műszaki főiskolán. Ekkor azonban számára már csak egy év volt hátra az életből.
Hamarosan kapcsolatba került a Budapesten és Erdélyben szerveződő magyar ellenállással – talán direkt keresi őket, talán azok keresik őt, talán a találkozás kölcsönös keresgélés eredménye, ma már nem tudjuk. Mindenesetre 1851 nyarán Törökországba utazik, ahol Kossuth Lajossal is találkozik. Sajnálatos, hogy Kossuth nem értette meg: a kimerült, kivérzett ország már nem akar újrakezdeni egy forradalmat, nem akar újrakezdeni egy véres háborút. May agilis és eltökélt ember lehetett, mert magyarországi feladata (egy Komárom környéki felkelőcsapat megszervezése) mellett volt forradalmárokból ellenálló-sejtet is szervezett Bécsben. Katonaemberként életképesnek tartotta és támogatta az ellenállásnak azt a tervét is, hogy a jelentősebb magyarországi várak gyors elfoglalásával ismét országos méretű felkelést robbanthatnak ki.
Kossuth és követői azonban nem csak azt hagyták figyelmen kívül, hogy alapvetően más a helyzet, mint a forradalom kitörése előtt. Még valamivel nem számoltak: az osztrák titkosrendőrségnek 1851-ben már legalább tízszer annyi besúgója volt, mint 1848 márciusa előtt.
Johann Mayt, akit hívhatnánk magyarosítva May Jánosnak is, 1851. december elsején Bécsben letartóztatták.
Már az elején elhatározta: nem vall, bármit tegyenek is vele. Mindvégig ehhez is tartotta magát, de végső elhatározásának eltökéltsége, önkéntes halálának kegyetlensége azonban máig elborzasztja az embert.
Pedig lett volna miről vallania. Ismerte a Habsburg-ellenes szervezkedés vezetőit, ismerte az ellenállási szervezet felépítését, ismerte annak céljait, és ismerte a terveket, amikkel ezeket el akarták érni. Nem szólt egy árva szót sem vallatóinak, pedig mindent megpróbáltak, hogy megtörjék. Egy hét gyötrődés után hozta meg azt a végzetes döntését, ami mindennél jobban mutatja ügyünk iránti elkötelezettségét, elszántságát és erős jellemét.
A cellájában semmi nem volt, amivel véget vethetne életének, ezért az étkezésekhez kiutalt vajjal kente be ruháját, magára húzta a lószőr matracot, és az estére kapott gyertyával felgyújtotta magát. A fogdaőr észrevette, hogy füst szűrődik ki a cella ajtaján, és amikor belépett, látta, hogy May egyetlen jajszó nélkül tűri pokoli kínjait.
Egy hétig szenvedett összeégve, miközben alig kapott orvosi ellátást, és még mindig próbáltak információkat kicsikarni belőle. Aztán december 15-én eljött érte a megváltó halál. Nem sikerült kiderítenem, hol van a sírja; Bécsben van, ha van egyáltalán. Még csak egy arckép sem maradt róla. Nevét egyetlen utca őrzi Magyarországon, Alsóörsön – fogalmam sincs, miért pont ott, de ez legalább több a semminél. Még emléktáblája sincs, róla elnevezett intézményről vagy katonai egységről már nem is beszélve. Egy nemzettől, amelyért az életét adta, többet érdemelne.
Karol Gustaw d’Abancourt de Franqueville tipikus arisztokrata volt, nemzetiségét éppen ezért nehéz meghatározni. Lembergben (a mai Lviv) született, ami akkor Lengyelországnak ahhoz a részéhez tartozott, amit felosztása után Ausztria kapott. Ám a neve aztán minden, csak lengyel nem: tőrőlmetszett, történelmi francia főnemesi családból származott.
Emberi számítás szerint szülei vagy nagyszülei menekülhettek el az 1789-es forradalom elől Franciaországból, ő mindenesetre már lengyel földön született, és samborban, majd przemyslben végezte el a katolikus gimnáziumot.
Tizenkilenc évesen, 1830-ban lépett katonai pályára, és a császári 30. Nugent gyalogezredben kezdte meg szolgálatát, előbb tizedesként, majd őrmesterként.
Ellentmondásosak a források arról, miért került összetűzésbe az osztrák államhatalommal. Egy régebbi értekezés szerint titkos lengyel nacionalista összeesküvésben vett részt, más kutatók szerint egyik rokonának írt levelei miatt tartóztatták le – lám, a jó öreg levélcenzúra nem csak a rebellis magyarok ellen volt bevethető. Ominózus leveleiben a közismerten gyengeelméjű V. Ferdinándról nyilatkozott nem éppen alattvalói tisztelettel a nagybátyjának, szerencsétlenségére megemlítve, hogy akár a megölésére is hajlandó lenne.
Hiába volt egy d’Abancourt de Franqueville, nem volt pardon: 1841-ben a hadbíróság lefokozásra és előbb húsz, majd kegyelem folytán tízévi sáncfogságra ítélte, amit a tágas birodalmon belül éppen Magyarországon, Temesvárott kellett letöltenie.
És ebből a tíz évből bizony le is húzott hetet. Aztán 1848 márciusában az első felelős magyar kormánynak éppen V. Ferdinándhoz intézett petíciója nyomán április 27-én másokkal együtt ő is kiszabadult, és már ősztől a temesvári nemzetőrség őrmestereként vitézül küzdött a magyarellenes szerb felkelők ellen, amiért hadnaggyá léptették elő. Tettrekészségét bizonyította a 8. Coburg huszárezredben is, ahol előlépteteték főhadnaggyá, majd százados lesz a 12. Nádor huszárezredben.
Negyvenévesen kötött házasságának története egy későbbi mártírhoz illően romantikus. Amikor a szerbeket kikergették Fehértemplomból, az egyik tekintélyes házban egy elrejtőzött kereskedőre és a lányára bukkantak – a lányt meglátni és megszeretni d’Abancourt számára egy pillanat műve volt. A vonzalom kölcsönösnek bizonyult, és a házasság hamar megköttetett. Igaz, alig több, mint egy évig tartott.
A Márczius Tizenötödike 1849. március 10-i számában d’Abancourt Lengyelország nemes fiai címmel gyújtó hatású felhívást tett közzé azért, hogy minél több lengyel csatlakozzon a magyar szabadságharchoz. A felhívás kimondottan sikeresnek bizonyult. Lehet, hogy ezzel írta alá későbbi halálos ítéletét.
1849 nyarán a szintén lengyel Dembinski tábornok mellett parancsőrtisztté (ordonánc) nevezik ki. Ez a beosztás az akkori, még híradóeszközökkel nem rendelkező hadseregeknél tulajdonképpen a parancsnok „meghosszabbított kezét” jelentette. Az ordonánc általában maga is saját apparátussal bírt a parancsok továbbítása, szükség esetén megmagyarázása és számonkérése céljából. Felelősségteljes beosztás volt tehát; Abancourt Károly – ahogy a magyarok nevezték – megbízható és önállóan is cselekedni képes katona lehetett.
A végzet azonban elérheti a legkiválóbb katonát is. Abancourt Károly honvédszázadost 1849 augusztusának első napjaiban egy rajtaütés során elfogták az osztrákok, és azonnal Pestre szállították, ahol augusztus 13-án meg is kezdődött hadbírósági eljárása. Elfogása és bíróság elé állítása között gyanúsan rövid idő telt el; a százados valószínűleg rajta volt a császári hadsereg valamelyik „feketelistáján”.
Tudták, hogy felségsértésért már súlyos büntetésre ítélték, így visszaesőként állt a bíróság elé, amely még csak nem is tiszti bíróság volt: lefokozása után abban a hadseregben ő csak egy közlegénynek számított. A védekezésre nem volt nagy mozgástere, hiszen a halálos ítélethez elegendő volt, hogy a Habsburgok trónfosztása után is a honvédségben maradt. Mentő körülményt nem találtak.
Karol Gustaw D’Abancourt de Franqueville közlegényt, akinek máig imponáló családfája van Franciaországban és Lengyelországban, 1849. október 20-án akasztották fel a pesti Újépület udvarán. Neki nem járt golyó. Abancourt Károly honvédszázados az ő számukra csupán egy áruló közlegény volt.
Neki legalább van sírja: nyolc másik vértanúval nyugszik együtt a Kerepesi temetőben. Hamvaik fölé 1870-ben emeltek ma is álló síremléket, amely 2004 óta védett státuszú. Azon is úgy örökítik meg a nevét, ahogy írta volna, ha magyarnak születik.
Két ember, két életút, és nehezen szabadulunk a gondolattól: ha csak egy kis lehetőségünk lenne arra, hogy többet megtudjunk róluk, köteteket lehetne írni az életükről és a tetteikről. Azonban az életükből és a tetteikből csak morzsák jutottak nekünk.
Tudomásom szerint d’Abancourt nevét utca sem őrzi, bár azok a helyek, ahol vitézségét és hűségét bizonyította, már nem is tartoznak Magyarországhoz. Pedig a nagy névadások és átnevezések ideje alkalmat adott volna rá, hogy legalább a megmaradt országban elnevezzenek róla egy utcát, vagy teret – akár egy iskolát vagy honvédalakulatot. Pedig még mindig nem lenne késő.
Ki tudja, talán Johann May bécsi sírjának helyét is felderíti egyszer egy magyar kutatócsapat. Vagy egy lelkes amatőr. Vagy egy éppen ráérő diák. Vagy akárki. Talán egyszer a magyar állam költségén még síremléket is emelnek neki.
Az ebben a fájdalmas, hogy az adósságunk még akkor sem lenne rendesen kiegyenlítve.
A szerző jogász, író
