Advent van, és dübörög a világ. Kiabál minden és szinte mindenki. Már hosszú évek óta harsány fények és még harsányabb reklámok villognak a karácsonyváró időszakban, és harsogják: vedd ezt, vedd azt, utazz ide, utazz oda, csak csend ne legyen sehol. Holott ami az advent valódi jelentését illeti, azaz a Jézus Krisztus megszületésére való várakozást, egyfajta belső csendet és elmélyülést, lelki pihenést, azt már lassan a feledés teljes homálya fedi. A karácsony fenyőfaünneppé zsugorodott, s van már olyan népbetegség is, hogy karácsonyi stressz. Ami azért alakul ki, mert sokan megpróbálnak tökéletességre törekedve takarítani, ajándékot vásárolni, csomagolni, csakhogy ez nagyon keveseknek sikerül. Nekem sem szokott. Ezért aztán mázsás teherként nehezedik ránk a megfelelés kényszere, s fogy az energiánk. Az energia hiánya viszont betegít. Már csak azért is, mert nincs időnk magunkra. S mindezen okokból elkezdünk szorongani. Ismerős a jelenség, ám azt teljes döbbenettel vettem tudomásul, amikor – talán a tavalyi, tavalyelőtti esztendő adventi időszakában – egy hirdetés azt harsogta, hogy immár ellenszere is van a karácsonyi stressz nevű betegségnek, mégpedig egy étrend-kiegészítő, amely – ahogy hirdetik – megszabadít a stressztől, és enyhíti a fáradtságot. Van felnőtt és gyerek változata is a könnyen beszerezhető stresszoldónak. Tehát, eladó az egész világ. Karácsonyostól, stresszestől, mindenestől. Az idén még nem hallottam ilyen hirdetést. Ennyire hatékony volt a készítmény, hogy több évre megszabadította használóit a karácsonyi stressztől? Aligha hinném, inkább az a valószínűbb, hogy az emlegetett stresszoldónak leáldozott az ideje, meg hát van idén is éppen elég népbolondító kínálat a piacon – karácsony tiszteletére.
Itt tartunk, és az ég nem szakad le. Én viszont megpróbálnék most elszakadni a harsány vásárlási őrülettől. S leírom azt, amit felnőttként mindig is gondoltam a Megváltóról, a karácsonykor megszületett kisdedről, akinek világra jöttével valami új minőség keletkezett. Jött valaki, aki megmutatta, merre kell menni, miképpen lehet felemelkedni, s mi az ember földi hivatása. Tudatta velünk, hogy van szeretet, van igazság és van emberi minőség is. Jézus Krisztus úgy élt, ahogy beszélt. A hétköznapi embernek már ez is óriási feladat. Jézusnak sem tűrték el, hogy azt hirdeti, ő az út, az igazság és az élet. És megölték. A bosszú máig érvényes, például kihagyták őt az európai alkotmányból. Szabad akaratból. Meg is lett az eredménye. Például Svédországban, ahol – mert ők rendkívül modernek és felvilágosultak – egy olyan oltárképet avattak fel, amelyen Jézus homoszexuális orgiafélén vesz részt. Lassan már lexikonokat tölthetnénk meg a keresztényellenes cselekedetek felsorolásával, oly sok van belőlük szerte a világban.
Várakozunk tehát. Nemcsak arra, hogy a szent ünnepünk szép és bensőséges legyen, hanem arra is, hogy normálisabbá váljon a világ. Tudom, hogy hitet nem lehet sem könnyen, sem erőszakkal adni embertársainknak. Semmilyent. Se keresztényt, se buddhistát, se muszlimot. De apellálni az emberek jóérzésére lehet. Megpróbálni legalábbis mindenképpen. Megkísérelni rábírni arra, törjön ki a pénznek, a világ harsányságának a rabságából. Teréz anyát idézem, akitől egyszer megkérdezték, ugyan mit segít, ha kicsit enyhítenek valakinek a fájdalmán, hiszen oly mérhetetlen a szenvedés a világban? Erre ő azt felelte: „Tudom, hogy a szenvedés óceánja végtelen, de egy cseppel kevesebb lesz ez az óceán.” Így is lehet gondolkodni. Meg úgy is, ahogy a magyar irodalom egyik legbohémebb alakja tette. Krúdy Gyula. Aki bohém és bölcs volt egyszerre. Az ő szavaival kívánok önöknek áldott ünnepet.
„Ajándékot venni, ajándékot adni, könnyet letörölni, gyermekkacajt élvezni, bús asszonyt felvidítani, elesett embert talpra állítani, (…) kézadással fizetni az álnokságért, szegénységet enyhíteni, a homlok mély redőit elsimogatni, vad, keserű szívbe emberséget oltani, (…) a magányosan sírdogálókat gyengéden felkeresni, rongyos gyermeket átkarolni, megállítani a bűn felé tántorgó lépést, fölemelni a fejét annak, aki lehajtott fővel keresi a legmagasabb ágat, amelyre felköthetné magát – ez volna a gazdagok dolga a világon.
Nem, ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak nincs semmijük.”
A szerző újságíró
