Externalizáció

J. Károly nem örült annak, hogy mostanában túl sok idegen szót kell megjegyeznie. A büfés Eszter személyében viszont volt egy saját élő szótára, noha meglehetősen korlátozott volt a hozzáférése. Legutóbb az externalizációt magyarázta el, bár J. Károly nem tudta, hogy ebből mennyi gyakorlati haszna származik azon túl, hogy ismét megcsodálhatja a nő intelligenciáját.

A haszon csak akkor lesz gyakorlati, ha a tudást interiorizálja, tehát a magáévá teszi – bár Eszter ezt nem a tudásra, hanem a viselkedésre értette, amelynek szabályait nem elég megtanulni, hanem követni is kell. J. Károly szerint a főosztályvezetőre és sok politikusra is ráférne egy interiorizációs tanfolyam. A nyelve belebicsaklott a szóba, amikor kimondta, ám lehet, hogy csak azért, mert a magáévá tételt a férfi eredetileg nem így gondolta Eszterrel kapcsolatban.

A hősöket mindig jelentős próbatételek elé állítja az élet. Mikor J. Károly saját életének küzdelmes folyására tekintett, megállapította, hogy ő is egy hős, nem beszélve Karcsiról, a teknősről. Néha az a legnagyobb hősiesség, ha valaki képes összeszorítani a száját, és csöndben tud maradni. Karcsi szája eleve csücsörítésre áll, nem lehet eldönteni, hogy éppen megszólalni szeretne-e vagy nevetni.

Emlékszik, hogy amikor a tragédiát tanulták az iskolában, a prológus, a dialógus, a konfliktus és a katarzis jelentésével sem volt tisztában. Azóta megtapasztalta, hogy a párbeszéd hiánya vezet számos összeütközéshez, a túl sok elő- és a még több mögöttes beszéd pedig akadályozza a megtisztulást. Az eposzi kifejezéseket máig nem érti: az invokáció, a propozíció, az in medias res, a deus ex machina, az enumeráció és az epitheton ornans mind olyan volt számára, mintha egy politikailag korrekt szótárból keveredtek volna a ködös decemberbe. Ez a „politikailag korrekt” kifejezés ugyan érthetőnek tűnt, J. Károly mégsem értette, hogy miért volna helyes dolog mindent átnevezni.

Az externalizáció azt jelenti, magyarázta Eszter, hogy kívülre helyezzük, ami szorongást és félelmet vagy frusztrációt kelt bennünk. J. Károly a frusztrációt ugyanúgy megértette, mint a szorongást és a félelmet, hiszen mind a három pszichológiai állapottal közeli viszonyt ápolt. Különösen az utóbbival, már ami az ösztönös szükségletek és a személyes vágyak kielégítetlenségét illeti. Ilyenkor vagy agresszív lesz az ember, vagy ellenkezőleg: mély depresszióba süllyed. J. Károlyt inkább az utóbbi jellemezte, s ebben hasonlított a teknőséhez, aki eddig még nem nyilvánította ki agresszív hajlamait, szemben azokkal, akiket a tévéből ismert. Általában az a céljuk, hogy fegyverrel és pénzzel vagy a kettő funkcionális szintézisével (újabb két idegen szó, amit megtanult) próbálják kielégíteni a harácsoló ösztöneiket és a fölösleges vágyaikat.

J. Károly szerint minden a fölösleges vágy kategóriájába tartozik, ami túlhalad azon, hogy olyan munkája legyen valakinek, amit szeret, annyi fizetése legyen, amiből mértéktartóan megél, olyan társa legyen, akivel boldog, olyan családja legyen, amelyre büszke, és legyen békés az élete kívül és belül. A büfés Eszter erre azt felelte, hogy J. Károly utópista. (Ennek a jelentését már korábban elmagyarázta, így a férfi megértette, hogy naiv.)

Mivel az emberek nagy részének nem adatott ilyen élet, és ha mégis, ez nem elég nekik, folyton frusztráltak, s az így keletkezett szorongásaikat externalizálják. Ez könnyen magatartási zavarokhoz vezethet – vagy minden olyan lesz, akár a mesében. Nem itt, nem most, és főleg nem velünk történik. A mi hétköznapunk nem olyan, mint a hírekben. A tragédia távoli, legalábbis azt szeretnénk hinni, hogy távoli. Az ember megborzong és megkönnyebbül. Az utóbbi csak pillanatnyi érzés, mert a hírek bármikor szólhatnak róla is. Összekeveredik a fejekben a valóság és a képzelet, a racionalitás nem kényszerítheti rá az oksági kapcsolatot a jelenségekre, ezért a legtöbb ember nem is keresi az okokat, noha az okok mindig bennünk vannak, nem valahol távol. Mikor visszajutunk a valóságba, annak még riasztóbb lesz a képe, mint amilyen előtte volt.

Ezeket mondta Eszter, és J. Károly nem tudta eldönteni, jó-e, hogy most már tudni véli az externalizáció jelentését, mert csak még jobban összezavarodott. Annak sokkal jobban örült volna, ha a „nem fölösleges vágyak” valamelyike elérhetőbb közelségbe kerül hozzá, így azonban (és egyelőre) meg kellett elégednie azzal az élő szótárral, akihez korlátozott a hozzáférése.

A szerző irodalomtörténész

Elolvasom a cikket