Ugyan már napokkal ezelőtt befejeződött az Európai Tanács idei utolsó ülése, ám jól mutatja, hogy milyen jelentősége volt az eseménynek, az azóta is szűnni nem akaró értékelésözön, amelyben Orbán Viktorra rendre kitérnek. Miután egyértelművé tette, hogy elfogadhatatlannak tartja Ukrajnával a csatlakozási tárgyalások megkezdését, illetve a háborús ország finanszírozását lehetővé tevő uniós költségvetés-módosítást, hetek óta mindenki tisztában volt vele, hogy ő irányítja majd az eseményeket. A balliberális véleményformálók szerint perifériára szorult Orbánt az ülést megelőző időszakban a kontinens vezetői politikusai próbálták meggyőzni, vagy éppen a Magyarországnak egyébként járó források megnyitásával lekenyerezni, minden szóba jöhető eszközt bevetettek, ám úgy tűnt, mindhiába. Mint ismert, a magyar miniszterelnök végül átvágva a gordiuszi csomót, a tárgyalások megkezdéséről szóló döntés meghozatalakor kivonult a teremből, így nem akadályozta meg az egyhangúságot kívánó döntést.
Mindenki szájíze szerint magyarázta a lépést, számomra azonban a legtöbbet azok a képek mondtak, amelyek az ülést megelőzően készültek. A politikában gyakran könnyen elszálló szavaknál sokkal beszédesebbek. Tucatnyin is láthattuk a magyar kormányfőt, de nem fárasztanám az olvasót valamennyi kivesézésével, csupán kettőt emelnék ki, amelyek hűen tükrözik a tanácsban uralkodó valós helyzetet.
Az egyiken Nikolai Denkov bolgár miniszterelnök, Karl Nehammer osztrák kancellár és Robert Golob szlovén miniszterelnök hallgatja Orbán Viktort. Valamennyien lebilincselve, szinte csodálattal, Nehammer kifejezetten kíváncsi érdeklődéssel figyeli, de láthatóan a meghatározó személyeknek kijáró tisztelettel; talán még némi irigység is kiolvasható a testtartásukból, mint akik egyetértenek minden szavával, de nincs bátorságuk a követéséhez, hiszen ő a nagy játékos, aki minden befolyásos európai politikust túlél, olyanokkal vitázott, akiknek már szobrot állítottak Brüsszelben; mindenkinek, aki erre a porondra lép, számolnia kell vele.
Lehet, éppen a bátorság hiányát magyarázta a szlovák kormányfő, Robert Fico is a szavazást követően, amikor újságíróknak arról beszélt, hogy mindez csak egy túlértékelt politikai gesztus, a harctéren ettől nem változik meg semmi, és jó lenne, ha az Unió a saját ügyeihez állna olyan megszállottsággal, mint Ukrajna tagjelöltségéhez. Éppen csak azt nem mondta, hogy a döntésnek semmi jelentősége, Ukrajna képtelen teljesíteni a feltételeket, de hogy Zelenszkij ne hisztériázzon tovább, dobtak neki egy koncot.
A másik ikonikus képen Orbán Viktort Emmanuel Macron francia köztársasági elnök és Olaf Scholz német kancellár veszi közre, szemben a bizottság képviseletében pedig Ursula von der Leyen, a szervezet elnöke, valamint Charles Michel, az Európai Tanács elnöke ül. Mondhatjuk, hogy Európa pillanatnyilag legmeghatározóbb vezetői éppen annak módját keresik, miként kényszeríthetnék elvei feladására a magyar miniszterelnököt. Mintha a Tűzszekerek című film kulcsjelenetét vennék fel újra, ahol a vasárnapi futástól elzárkózó skót misszionáriust igyekezett az angol koronaherceg, a Brit Olimpiai Bizottság elnöke, és az összes szóba jöhető Sir meggyőzni a király iránti hűségről, a hazafias kötelezettségről, a nemzeti büszkeségről elvei feladását várva. A brüsszeli vallatók arcára is kiül a tanácstalanság. Von der Leyen mereven néz a semmibe, még a szemben ülő Scholz tekintetét is kerüli, mint aki elátkozza a percet, amiért erre a képre rá kell kerülnie, hiszen legfőbb ellenségével kényszerítették egy asztalhoz. Michel bizakodóan, kicsit türelmetlenül néz a fotósra, „lőjj még két képet, aztán húzzál”; míg Macron kissé elbizonytalanodva, kérdőn figyeli Scholzot, aki viszont a tőle megszokott kényszeredett mosollyal keni el valódi érzéseit, bár elképzelhető, hogy az elhíresült „kávézás” ötlete már ott ragyog az elméjében. A középpontban Orbán, aki magabiztosságot, megtörhetetlenséget sugároz, láthatóan nem élvezi a helyzetet, de igaza tudatában cseppnyi kétely, aggodalom sincs a szemében.
A Tűzszekerekben ebben a pillanatban lép be a megváltó hős, aki a „másnap, más versenyszám” ötletével menti a helyzetet, hogy senkinek ne kelljen elvtelenül meghunyászkodnia. Brüsszelben ezt helyettesítette a kávézásé, amiközben a huszonhatok megszavazhatták a bizottság vezetőinek elvárását. Tehették, nekik nem kell majd a következményekkel szembenézni; mire azok időszerűek lesznek, alig marad közülük valaki az asztalnál. Orbán viszont még akkor is ott lesz. Ő mindig hosszútávon tervez, nem teheti meg, hogy egy üres gesztust tegyen a mának.
A szerző vezető szerkesztő
