A világ örömre vágyik. Mi mindannyian örömre vágyunk. Nem pusztán élvezetekre, hanem derűre. Ezt az érzést csak úgy érhetjük el, ha élnek bennünk eszmények. Ha az eszményeket útközben elveszítjük, csak a rothadt, pusztuló világot látjuk magunk körül. Azért mondom, hogy „elveszítjük”, mert eredendően mindannyiunkba beépítette a teremtő az eszmények iránti fogékonyságot. Minden egyes gyermekben benne élnek ezek, szülessen akár palotában, viskóban, Európában vagy Afrikában. Az eszmények sokfélék, de mindegyikben valahogyan benne kell legyen az igazság, a jóság és a szépség. És a világban rengeteg a jóság, a szépség, itt körülöttünk is, az utcánkban, a városunkban, a családunkban. Csodálatos a világ valóban, s sokkal többen vannak a jóság és szépség iránt fogékony emberek, mint a megátalkodott cinikus erkölcsi roncsok. A baj csak az, hogy ömlik ránk a mocsok, s szó szerint alig jutunk levegőhöz a rengeteg hazugság, igazságtalanság, gátlástalanság, csalás özönében. Mindennél fontosabb tehát, hogy most, amikor nagyon nagy a baj, tudatosan tartsuk meg, s ha már elhalványultak, elevenítsük fel az eszményeinket, törekedjünk az örömre, derűre.
Feltűnhetett, hogy az igazságot mintha kifelejtettem volna a bőségesen rendelkezésre álló eszmények közül. Nem hangzik őszintének, hogy a világban érvényesül az igazság. Éppenséggel sajnos úgy tűnik, hogy kevés az igazság, s ezt a hiányt mi minden nap érezzük a bőrünkön. Pedig ez az egyik legfontosabb erény! Meg kell fogalmaznunk az igazságainkat, s lehetőleg érvényt is kell szereznünk azoknak. Ez régóta nehezen megy nekünk. A saját hibánk is, persze, de még inkább a koré, amelyben élünk, s amelyben a nagyhatalmak, s velük a kisebb haszonlesők jogot formáltak és formálnak érdekeik érvényesítésére. Az igazság sajnos kofák martaléka lett: „ha innen nézem, ha onnan nézem”. „Az igazságnak több oldala van” – és hasonlók. Az igazság már nem is eszmény, hanem termék, portéka. Ha el tudja adni a kofa – még ha belül rothadt is az az alma –, máris jó üzletet csinált. „Az igazság rendesen az ellentétes vélemények egymás mellé rendelésében van” – mondja Herbert Spencer, s mennyien elhitték ezt a maszlagot!
Alig múló fájdalmat okoz, ha az igazságtól el kell búcsúzni. Ha nem vagyunk már képesek hatni a világ vezetőire, ha ezek szellemi és erkölcsi állapota egyre mélyebbre süllyed. Mit tehetnénk? Az eszményekhez még határozottabban kell ragaszkodnunk – az igazsághoz is –, mint eddig. Látva az önzésük tobzódását, magunkban le kell számolni az önzéssel. Az élvezetek hajszolásával. A hatalmi mámorokkal. A háborúval, a haszonleséssel. A „szerzés” vágyával. Mindenféle agresszióval és agresszivitással. A hiúsággal. Hazugsággal. Mindezek felett össze kell érnie – mint egy hatalmas légies kupolának –, minden eszményben még hinni képes ember lelkének, gondolatának és szavának is. Frontvonalak fölött, birodalmi határok fölött, szövetségi rendszerek fölött, politikai szekértáborok fölött, kontinensek fölött, érdekek fölött. Az eszmények az emberiség múltjából fakadnak, a tágabb értelmű történelemből, amelynek része a kultúra – benne az emelkedett művészet –, és a hétköznapok valósága is. Múlt nélkül nem lehetnek eszmények, legfeljebb mesterségesen legyártott ideológiák. Vagy még azok sem.
Ezért a dühödt múltgyűlölet, amióta az ember Isten helyére vágyik. Hiszen akkor minden eszményi, amely a mindenható megjelenésével felépült, elsöpörhető. Herbert Spencer ezt már nagyon régen le is írta: „Le az eszményekkel, le azokkal, amelyekben titeket felneveltek; ignoráljátok, reformáljátok.” Ennél brutálisabb, hogy Si Huang-ti – magyarul Első Császár – Kínában Krisztus előtt a 213. évben elégetett minden, a múltra vonatkozó könyvet. Ő is úgy vélte, hogy vele kezdődik a történelem. A könyvrejtegető tudósok közül több százat megöletett. Mindez tehát Krisztus előtt történt, amikor még az Olümposz isteneit követték Hellászban és Rómában. S aztán eljött Marx és híveinek időszaka. „A múltat végképp eltörölni…” Az alapvető problémánk tehát nem szellemi vagy lelki, nincs összefüggésben a világ teremtéséről, az isten(ek) tevékenységéről alkotott gondolatokkal, intézményekkel. Egyházakkal. Csak a hatalommal van összefüggésben.
Ezt jó, ha tudjuk. Mert – bár paradoxonnak hangzik –, így sokkal könnyebb kitartani az eszményeink mellett. Minden birodalom összeomlik, minden politikai mesterkedés kicsorbul a mélyen megélt eszményeken. Ha kell, újra és újra felépítik a világot, a szépségben, jóságban gyönyörködő emberek. Mindenki a maga világát. Amennyit átér a karja. Az egész világot persze nem érjük át, de a hazánkat igen. Van olyan hétmérföldes csizmánk, hogy küldetésünket érezzük az egész Kárpát-medencében. Itthon vagyunk. S más földrészekről talán elér a karunkig egy másik kinyújtott kar. Arizónából, Patagóniából, Szibériából vagy ki tudja honnan. Egy sovány kis fekete kar Namíbiából, egy mély, friss sóhaj Alaszkából. Azért lehet ez, mert az eszményink egyetemesek. Ahol ember él, élnek ezek is. Feltámadhatnak egy Goethe-sorban, Ravel-dallamban, cherokee fohászban, kenyérfa kísérteties muzsikájában. Nem kell hozzá filozófia, kifinomult hallás, Wagnerről vagy Tolsztojról hallani sem kell, s mégis: ott a lelkekben a szépség, a jóság és az igazság.
Ha talapzatig lerombolják az átkozott akarnokok a világot, és benne hazánkat, ha sokszoros túlerővel löknének is bele újabb háborúba, s ha nem sikerül elkerülnünk, akkor is megóvjuk, felépítjük, újjáteremtjük. Mert az egyik eszményünk éppen a hazánk. A nemzetünk. A nyelvünk. A kultúránk. Ebben az eszményben benne van a jóság, a szépség és az igazság is. Ragadt rá más is az ezer évek alatt. Nem vagyunk büszkék rá. Széthúzás, gyávaság, megalkuvás, árulás. Ezek fájnak, de ezek is mi vagyunk. Nekünk fáj. Nem akarunk tabula rasa-t csinálni. Csak tisztábban, jobban, szebben élni.
Szenteste, aki teheti éjfél előtt vegye magára meleg gúnyáját, s bandukoljon el a legközelebbi templomba. Ha csak messzebb van, üljön hát autóba. Térjen be az Isten házába. Akkor is, ha megveszekedett „ateista”. Micsoda világ tárul majd elé! Hátha képes lesz legalább kis időre elfeledni a sok gyűlöletet és kisebbrendűségi érzést, amely az egész életét tönkre teszi. A helyen, ahol a szellem otthon van, ahol a lélek is megpihen. Ahol felkészíthetjük magunkat az eszmények befogadására. Hogy képesek legyünk meglátni a szépet, a jót. Elfogadni a megpróbáltatásokat. Megtapasztalni a szabadságot, amelyet csak a félelemtől való megszabadulás hozhat. A halálfélelemtől, amely bennem már régóta arról szól, hogy tudjak meghalni. Ez az egy még előttem áll. Vár rám. Élni már éltem, szeretni tudtam, hinni is, talán szeretetet adni is.
Csendesek lesznek az emberek, orgona szól, harmónia és tömjén illata lengi be a teret. A zene felemeli az embert, s egy pillanatra tán mindenki szabadnak érzi magát, mert a szabadsága nem emberi és anyagi eredetű, hanem magasabb rendű. Hiszen a szabadság is az egyik legfontosabb eszményünk. Érezni lehet majd a levegőben, hogy sokan megértik, mennyire ártalmas – maguknak és a közösségnek is –, hogy túlságosan nagyra tartották magukat, hogy semmi és senki nincs felettük, ők a világ közepe. „Ostobaság volt” – gondolják magukban. S jól esik majd érezni, ami legbensőségesebb öntudatunkban szívünk mélyén lakozik. Nem olyan hévvel, mint egykoron Assisi Szent Ferenc vagy Prohászka Ottokár, de csendesen, zavartan: a halhatatlanságot.
Nem tudni meddig tart majd a varázs. Egy életre, vagy már a parkolóban elhangzik egy káromkodás. A hűs légáramlatok, a lombjukat vesztett fák látványa gyorsan visszazökkenti az embereket a valóságba. És valóban, a folyton gyarapodó élet a legnagyobb valóság. S betegen, ősfáradtsággal a vállamon, de még én is része vagyok e valóságnak. Majd egy szegletben megvárom, hogy a tömeg eloszoljon, a fényben minden ősömet látom, minden szerettemet, minden halottamat. Örömöt érzek. „Halálodat, halálomat hirdetem és élem, és hittel vallom feltámadásomat/feltámadásodat bennem.”
A szerző történész
