2023. december 23. szombat. 6:14
Készülődtünk a karácsonyra. Az ünnep az egész család számára lélekemelő, izgalmas várakozás volt, különösen mi, gyerekek éreztük így. Mindig megtanultunk egy szép verset a bátyámmal, s apánk csilingelése után, a fényárban úszó karácsonyfa előtt előadtuk. Ezzel kezdődött az ünnep, majd énekléssel és ajándékosztással folytatódott. Felejthetetlen pillanatokra emlékszem. Vízkeresztkor, a karácsonyfa lebontásakor vettük észre, hogy a mögötte lévő szekrénysor könyvespolcairól eltűnt Jókai Mór összes regénye, amely eladdig dísze volt a szobának. Mi, gyerekek a középiskola első éveiben, a kötelező olvasmányokon kívül nem nagyon forgattuk Jókait, de amikor én főiskolás lettem, egyszeriben hiányozni kezdtek az író művei, a jellegzetes, bíbor színű sorozat darabjai. Anyánktól megtudtuk, hogy apánk azért adta el az egyik antikváriumnak Jókai összes műveit, hogy ajándékokat tudjon venni karácsonykor nekünk, gyereknek. Döbbenten álltunk apánk döntése hallatán, s azóta, hogy a kenyerem javát már megettem, az évek múlásával egyre fájdalmasabbá vált a hiányuk. Még a minapában is azzal indultam el a könyvespolcom felé, hogy megnézzek valamit az író A gazdag szegények című regényében, amely egy szegény ember történetéről szól, akit az apró öröm tesz boldoggá, amikor a homlokomra csaptam: de hiszen nekem nincs Jókaim!
Voltunk mi is szegények a törvénytelen szocializmus idején, mint oly sok család Magyarhonban. Ennek az időszaknak volt a végzete a Jókai-sorozat. Életem során a szegénységgel először elemista koromban, balatoni falunkban szembesültem. A nyári szünidő előtt jártunk, de a nagy meleg ellenére volt még tanítás, amikor az egyik fiú mezítláb érkezett az iskolába. Előttem van a kép: a kicsit pufók, mélybarna szemű fiúcska, kopaszra nyírott fejével, rövidnadrágban és trikóban, hátán az iskolatáskával belép az osztályterembe, és – nincs a lábán cipő. Ma ez elképzelhetetlen, de akkor senkinek nem szúrt szemet. A fiú természetesnek találta, hogy így jelenik meg a teremben a társai és a tanító úr előtt. Az sem zavarta, hogy a terem fapadlóját olajjal öntötték fel, védendő az állandó használattól. Volt valami a fiú arcában, ami a szűkölködésükre, a kiszolgáltatottságukra utalt. De a büszkeség is ott ült az arcán. Később megtudtam, hogy egy ötgyerekes család tagja volt és elszakadt a szandálja, de másik cipőre nem volt pénze a családnak. Petőfi írta a költészetről: „…olyan épület, / Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad”. Az iskolára is érvényesek a költő sorai, ahol a tudománynak áldoznak a legszegényebbek is, és a tanulás jogát nem veheti el tőlük senki. Pedig semmi sem pusztítja úgy a lelket, mint a szegénység, ami sok mindenre megtanít. Bizonyos esetekben jellemformáló, fokozza az élet szeretetét. És van olyan szegénység, amely felmagasztal, és nem pusztít. Az én mezítlábas osztálytársam egyenes derékkal ült le az első padba, és utólag úgy éreztem, úgy született a szegénységre, mint a madár a repülésre. Jó lenne tudni, hogy mi lett belőle… Jókai írta A szegénység útjai című regényében: „Nyitva állt a kastély és tanya úrnak és szegénynek, az egyiknek hogy mulasson, a másiknak, hogy szolgáljon.” Szeretném hinni, hogy a mezítlábas fiú idővel nem a szolgálók sorába lépett…
Miután ezeket leírtam, az álom lassan betakart, és újra az a gyerek voltam, aki visszaszökött néhány évtizedet. Egyszer csak Jókai tanító úr lépett be az osztályterembe pecsétes kabátjában, jóságos kék szemével és kiadta az ukázt: mindenki vegye le a cipőjét! A szolidaritás megtalálta az összes gyereket.
A szerző újságíró
