– Hogyan lesz valakiből Süsü?
– Például Csukás István ír egy ilyen mesejátékot. Aztán pedig elhatározzák, hogy jó lenne belőle egy tévéfilmet csinálni. Utána elgondolkodnak, hogy milyen legyen a szereposztás, ki lenne a legalkalmasabb a szerepre, és amikor ez mind összejön, rádiójáték-szerűen megcsináljuk, arra a játékra a bábosok megcsinálják a képeket, és utána mi rászinkronizáljuk a szerepünket. Ezt követően a közönség egyszer csak meglátja, és úgy dönt, hogy ez egy nagyon kedves, finom tévéjáték.
– Önnek milyen élményei vannak Süsüvel? Hogy tekint rá? Az egyértelmű, hogy számunkra Süsü a gyermekkort jelenti.
– Vannak ilyen szakállas bácsik, akikkel találkozom, akik azt mondják, hogy „Magán nőttem fel”. Vicces, hogy ma már jóformán mindenki öregember, tisztelet a kivételnek, akik annak idején minden nap nézték a Süsüt. Gyakran megesik a mai napig, hogy ha meghallják a hangom, akkor az első, amit mondanak, hogy „Itt van Süsü!”, ami egyébként mindig örömmel tölt el.
Süsü, a sárkány mindenki számára egy kedves, kellemes emlék
Fotó: Süsü, a sárkány rajongói oldal/Facebook
‒ Ha jól tudom, Ön nem az a szokványos jó gyerek volt, hanem inkább a csínytevők csoportját erősítette.
‒ Szerettem élni már gyermekkoromban is. A főiskolai éveim alatt 16 fegyelmit kaptam, és egyszer még el is tanácsoltak. Akkoriban, tudja, mindenben az igazságot kerestem. Az egész úgy kezdődött, hogy az iskola helyett inkább moziba mentünk egy barátommal. Ez akkor nagy bűnnek számított. Rossz fát tettünk a tűzre, amit tudtunk is, de fiatalok voltunk, így nem foglalkoztunk a helyzet súlyosságával. Így történt, hogy engem kirúgtak, a többieket pedig felfüggesztették. Az otthoniaknak nem mertem megmondani, hogy mi is történt. Aztán mikor órák helyett az Erzsébet-presszóban üldögéltem, Básti Lajos tanárom észrevett engem. Miután elmondtam, hogy mi is történt, jól összeveszett velem, aztán valahogy készült egy új fegyelmi, és visszakerültem.
‒ Hogy lesz egy rosszcsont gyerekből mégis színész, annak ellenére, hogy a matematikát is szerette?
‒ A színész véleményem szerint születik. Aztán találkozik valamikor a színházzal, színpaddal, a tévével, és akkor kiderül, hogy olyan valaki, akit szeretnek az emberek nézni, hallani, de a születési „hibának” meg kell lennie.
‒ Mi volt az az emléke, ami motiválta a rosszabb napjain, és ezen a csodálatos pályán tartotta?
‒ Rengeteg ilyen van. Nincs annyi idő a világon, hogy azt el tudjam mesélni. az embernek a közönséggel olyan kapcsolata alakul ki, hogy mindig jó érzéssé válik játszani. A színházba a közönség jön, és velünk játszik. Nekik is meg van a szerepe, hol nevetés, hol sírás, hol tapsolás, hol sóhajtás. És ezzel mi együtt játszunk. Úgy beszélünk egymással, hogy a közönség is tudjon velünk játszani.
‒ Egy ilyen hosszú pályafutásra visszanézve van olyan korszaka, amit kiemelne? És miért?
‒ Van, a 40-től 89-ig. Igazából mondhatnám azt is, hogy 35-től, vagy 30-től, de minden ilyen találkozás a közönséggel, a színdarabon, előadáson keresztül mindig remek, jó élmény. Nem beszélve arról, hogy egy filmben, televízióban, ahol nincs ott a közönség, ott úgy kell játszani, hogy el kell képzelnünk, hogy ott vannak.
‒ Hogyan lehet ezt a vidámságot, kedvességet, pozitív hozzálást megtartani egy életen át?
‒ Így.
Bodrogi Gyula mindig vidáman és pozitívan áll mindenhez
Fotó: Bodrogi Gyula Tisztelői/Facebook
‒ Ha újra fiatal lenne, csinálna valamit másképp?
‒ Az emberek mindig az adott élethelyzet szerint cselekednek. Amit csináltam, azt mindazért csináltam, mert volt valami az életben, ami kínált egy ilyen lehetőséget. Én úgy vagyok vele, hogy amikor jön valami helyzet, akkor abban csinálok valahogy valamit, és az általában megismételhetetlen. Hozzá hasonlókat lehet csinálni, de teljesen ellenkezőt is, de ez nem elhatározás kérdése.
‒ Ha adhatna egy tanácsot a mai fiatal generációnak, mit mondana?
‒ Az idő nem áll meg, minden nap visszahozhatatlan. Minden, amit csinálnak, az jó, és minden, amit nem csinálnak, az semmi. Azt üzenem, hogy szeressék az életüket, és mindig találjanak valamit, amit érdemes csinálni.
‒ Láthattuk nemrégiben a karácsonyi reklámban, amely sokak szívét megmelengette. Milyen élményekkel játszotta el ezt a szerepet?
‒ Nagyon ritkán van lehetőség arra, hogy egy reklámmal érzéseket tudjunk kelteni az emberekben. Ez nagyon jó érzés, az is, ha valaki felhozza ezt a reklámot. Ez annyira jó érzés, hogy az ember a pályáján eljátssza A sors emberét, Az ügynök halálát, A kaktusz virágát, és akkor jön egy kis pár perces dolog, ami felér azokkal a nagy szerepekkel, amit játszok. Mi a színházat, a filmet azért csináljunk, hogy az emberekben valamilyen érzést, gondolatot keltsünk. Viszonylagosan nem mindig az a szórakozás, hogy sokat röhögök, vagy táncolok, hanem, amikor azt érzem, hogy „Jajj, de jó!”, és ez mindennél többet ér.
Bodrogi Gyula és Szilágyi Tibor karácsonyi reklámjától szem nem marad szárazon
Fotó: Youtube/Vodafone
‒ Mit jelent Önnek a karácsony?
‒ Nem tudom beleélni magam abba a helyzetbe, hogy nem szeretem a karácsonyt. Van olyan, amikor ünnepelnek a semmire, de a karácsony az valahogy pici gyerekkorunkban már úgy volt, hogy ez az ünnep egy öröm, jön a Jézuska, aki hozza az ajándékokat, meg persze mi is megbeszéljük a Jézuskával, hogy kinek milyen ajándékot hozzon. Ezt boldogan elhisszük, és senki sem kételkedik abban, hogy karácsonykor megjön a Jézuska.
