Az újszülött Jézus bölcsőjéül az az állatok etetéséhez használt jászol szolgált, amelynek maradványait Flavia Iulia Helena császárné, Constantinus anyja a 326-ban Szentföldön tett látogatása során talált meg, és vitt magával az örök városba.
Lukács evangéliuma több támpontot is tartalmaz Jézus születési idejére.
A négy evangélistának, Máténak, Márknak, Lukácsnak és Jánosnak a 382-es római zsinaton elkezdett és a 414-es karthágói szinódussal befejezett kanonizáció eredményeként egyedül hitelesnek elfogadott szentírása részletesen tartalmazza a Megváltó tanításait, de az evangéliumok Jézus gyermek, illetve fiatalkoráról csak nagyon szűkszavúan emlékeznek meg. Amelyben mind a négy evangélium és a korabeli források is egybehangzóan megegyeznek, az Jézus születési helye: a galileai Betlehem.
Az Újszövetség harmadik könyve, Lukács evangéliuma ekként ír Jézus megszületéséről: „Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson. Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat.
Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: »Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek, és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.«” (Lukács III., Lk.2.2 – Lk. 2–12) A négy evangélista közül Lukács írt erről a legrészletesebben, támpontot adva Jézus születési idejének pontosabb behatárolásához is. Lukács szerint Jézust Tiberius császár uralkodásának 15-ik évében, harmincéves korában keresztelte meg Szent János. A Megváltó megszületésének időpontját a szkíta származású és Rómában élő ókeresztény szerzetes-író, Dionysius Exiguus (i. u. 475–544) számította ki először a 6. század elején ugyancsak a Lukács-evangélium alapján.
Dionysius azonban még Lukács leírásához képest is elszámolta magát, mivel Tiberius 15-ik uralkodási éve Kr. u. 28–29-re esik, e szerint tehát a Megváltó a Kr. e. első század utolsó éveiben, i. e. 2-ben vagy i. e. 1-ben születhetett. Jézus születési ideje szempontjából további fontos adat Lukács evangéliumában a népszámlálásra való utalás is. A történeti forrásokból ismert, hogy Augustus összesen három népszámlálást rendelt el az uralkodása idején.
Az elsőt még i. e. 27-ben, amikor a szenátus örökös konzullá és princepsszé választotta, valamint felruházta az Augustus (felséges) névvel, majd i. e. 7-ben, utoljára pedig a halála évében, i. u. 14-ben. E három dátumból tehát i. e. 7. lehet legnagyobb valószínűséggel az az időpont, amikor a császári rendeletnek eleget téve József Máriával együtt Betlehembe ment.
Kitör a katakombák világáből Krisztus győzedelmes egyháza
Lukács mellett Máté is megemlíti azt a jászolt, amelybe Mária bepólyálva belefektette az újszülött Jézust. A betlehemi jászol hagyománya így tehát a két evangélistától származtatható. A kereszténység első három évszázadát, a „katakombák korát” a római főhatalom által időszakosan elrendelt és változó intenzitású üldözések jellemezték. Krisztus tanai és a kereszténység már az 1. században, a Julius-Claudius dinasztia császárai alatt elterjedt a Római Birodalom keleti felén, sőt Claudius uralkodása idején (Kr. u. 37 és Kr. u. 54. között) megjelent Rómában is, ahol létrejött az első helyi keresztény közösség Szent Péter apostol püspöksége alatt.
Róma általában türelmes politikát folytatott az impérium idegen vallásaival szemben, de a kereszténységben már az első század derekától – annak szervezettsége, valamint a császárok istenként történt elismerésének megtagadása miatt –, veszedelmes politikai ellenfelet látott, és ez teremtette meg a keresztényüldözések politikai alapjait. A szervezett üldözések az első században Néró és Domitianus, a 2. század végén Commodus, a 3. század derekán pedig Traianus Decius uralkodása idején teljesedtek ki, végül pedig a 4. század első éveiben Diocletianus uralma alatt érték el a csúcspontjukat.
Az üldözés hosszú ideje alatt a katakombákba visszaszorult ősegyházat azonban nem törték meg a több hullámban kibontakozó véres megtorlások, ami a 4. század elejére a Római Birodalom legnépesebb vallási közösségévé nőtte ki magát, megőrizve Krisztus tanításait és a Megváltó életéhez kapcsolódó hagyományokat is. Constantinus és Licinius császárok 313. évi mediolanumi (milánói) edictuma véget vetve az üldöztetések évszázadainak türelmet hirdetett a kereszténységgel szemben, megteremtve ezzel a keresztény egyház néhány évtizeddel későbbi államvallássá válásának jogi alapját is.
A 325-ben Constantinus császár által összehívott niceai zsinat tisztázta Jézus isteni lényegének kérdését, és e hittétel elfogadásával sikerült megvalósítani a keresztény egyház teológiai egységét. A krisztusi tanok hamarosan a császári házon belül is követőkre találtak. Noha maga a türelmet hirdető és az első egetemes zsinaton elnöklő császár, I. (Nagy) Constantinus élete végéig áldozott Róma isteneinek, és csak a halálos ágyán vette fel a keresztény szentségeket, ám anyja, Flavia Iulia Helena császárné már a 4. század első éveiben Krisztus hitére tért át.
