A 16. századi Angliában a karácsony előtti 40 nap, azaz az advent a vezeklés ideje volt, melynek során a jó keresztények lélekben felkészültek Krisztus eljövetelére. A hívőknek bűnbánatot kellett tanúsítaniuk, és böjtölni – nem ehettek húst, tojást és sajtot. A lakomázás karácsony napján kezdődött, amire már a böjt alatt felkészültek ennivalóval. A lakoma így jóleső változás volt a több mint egy hónapos korlátozott étrend után.
A karácsony valóban 12 napig tartott, de volt, hogy ennél is tovább.
Ahogy a Twelve Days of Christmas (Karácsony tizenkét napja) című dalban is szerepel, hagyományosan csaknem két hétig tartott az angolszász kultúrában a karácsonyi ünneplés – ma már ez szinte elképzelhetetlen az e kultúrkörhöz tartozó országokban is. A hagyomány a 9. századból ered, amikor Nagy Alfréd király törvénybe iktatta az egyházi lakomák megtartását. Azt parancsolta, hogy karácsony napja és az azt követő 12 nap is legyen ünnepnap (összesen 13 nap) – ez abból a hitből eredt, hogy a három napkeleti bölcs ennyit utazott, hogy láthassák az újszülött Jézust. E 12 nap során szabad embert tilos volt munkára fogni. A közrendűek igyekeztek kihasználni ezt az időt – amennyire tudták – a pihenésre, míg a nemesek dúskáltak a finom falatokban és más kellemes élményekben.
A karácsony a rémtörténetek ideje volt.
A Tudorok idején már régi hagyomány volt, hogy szellemtörténeteket mesélnek egymásnak az emberek a tűz mellett a sötét téli estéken. Régóta élt az a hit, hogy az élők és a holtak világa közötti határ a téli napforduló idején, az év leghosszabb éjszakáján a legvékonyabb, ezért a holtak szellemei ilyenkor az élők között járhatnak. Ez természetesen csak fokozta a borzongást.
A télapó egy kissé más formát öltött.
A karácsonyt megtestesítő különleges személy – mint például a télapó vagy a kis Jézus – ebben a korban már bevett hagyomány volt az angolok körében. A régi szászok körében „Tél Király” vagy „Idő atya” képében köszöntötték a telet, míg az angol kultúrára szintén jelentős hatást gyakorló skandináv kultúrában maga Odin főisten (szász megfelelője: Woden) hozott ajándékokat (főként ételt) és sok szeretetet az emberek között julkor, azaz a karácsony korábbi, pogány változatakor (napjainkban a skandináv nyelveken a keresztény karácsony neve is „jul”, míg az angolban – ritkábban – az archaikusabb „Yule” névvel is illetik a keresztény ünnepet).
A 16. század nagyobb, tehetősebb háztartásaiban a 12 nap lakoma és mulatás felett a „Zűrzavar Ura” („Lord of Misrule”) uralkodott jelképesen. Volt, hogy egy külön szereplő, „Karácsony kapitány” vagy „Karácsony herceg” („Captain/Prince Christmas”) személyesen is biztosította, hogy mindenki eléggé jól érezze magát. A Tudor-kori népi színdarabokban gyakori karakter volt „Karácsony atya” („Father Christmas”), aki zöld ruhában, groteszk maszkban és parókában őrjöngött körbe a színpadon, egy nagy bunkósbottal a kezében.
A legnépszerűbb karácsonyi étel a „brawn”, azaz a disznófej, illetve az abból készült kocsonya volt.
A karácsonyi vacsorakor az angolok társadalmi osztálytól függetlenül fogyasztották az egyik legnagyobb szezonális kedvencet, a „brawnt”, amely összetételében igen hasonló az általunk ismert kocsonyához – a disznó kevésbé nemes részeiből, köztük a fejéből kioldott kollagénből és a benne foglalt húsdarabokból állt.
A gazdagabb háztartásokban egy lépéssel tovább mentek: a karácsonyi vacsora első fogása maga a disznó egész feje volt, amelyet kicsontoztak és vagdalthússal töltöttek meg, mustárral leöntve és fűszerekkel megszórva, gyümölcsökkel körítve (köztük a széles körben ismert almával a szájában), és rozmaringgal, babérlevéllel, vagy akár egy tiszafaágacskával díszítve, melyet tojásfehérjével vagy liszttel tettek havas kinézetűvé. A tálat vagy a gazdaság vezetője, vagy maga a családfő vitte be ünnepélyesen az étkezőterembe. E hagyományos fogás a királyi udvarban egészen Viktória királynő uralkodásáig bevett volt.
VIII. Henrik karácsonykor több mint 1000 embert vendégelt meg udvarában.
Az uralkodónak a karácsony 12 napja alatt kötelező volt megnyitni udvarát, hatalmas lakomákat tartania és sokakat megvendégelnie – a gazdagok és hatalmasok így hálálták meg az alattvalók szolgálatait. Habár az 1933-as VIII. Henrik magánélete című filmben Charles Laughton által alakított Henrik csirkével dobálózott lakomáján, a valóságban mindenki betartotta az udvari etikett szabályait – egyetlen alkalom ismeretes, amikor VIII. Henrik unatkozni kezdett, és cukrozott szilvákkal kezdte el dobálni vendégeit.
Az ajándékozás nem karácsony napján, hanem újévkor zajlott.
Első uralkodási évében, 1509-ben VIII. Henrik mai áron 400 000 fontot (144 millió forintot) költött ajándékokra. Az ajándékozás a római saturnalia ünnepéből eredt, azonban a téli napforduló ünnepéről az idők során áttevődött az újév ünnepére. A 16. századi Angliában az ajándékok voltak az újévi ünnep legfontosabb részei, és az uralkodói körökben óriási politikai jelentőséggel is bírtak. 1532-ben, miután elküldte magától első feleségét, Aragóniai Katalin királynét (akitől el kívánt válni), Henrik szeretőjétől, Boleyn Annától elfogadta az ajándékokat, a Katalin által küldötteket azonban visszautasította, és megparancsolta neki, hogy a jövőben se küldjön többet, ugyanis már nem ő a törvényes férje.
