A Trianon előtti Szeged elevenedik meg az Igazak című regényben

– Milyen az Igazak című regény fogadtatása? Megpendítik-e, hogy ezt a kortárs regényt oda lehet adni egy krimiolvasónak is, mert izgalmas, és mert a nosztalgiaigényt is bőségesen kielégíti?

– Igen, azt hiszem, megpendítik, legalábbis a recenziókban rendre föltűnik a krimi szó. Tény, hogy a regény egyik cselekményszála, a 20. századi történetszál, krimi. A nosztalgiaigény is egy jó kifejezés, bár szerintem inkább a múlt iránti kíváncsiság az, ami a történelmi regények reneszánszát hozta. Különös módon, miközben egyre inkább valamiféle végtelenné merevített jelenben élünk, a rég(ebb)i korokban játszódó történetekre van érdeklődés. Azt hiszem, részben más jellegű, mint korábban, ami alatt azt értem, hogy a történelmi regényt manapság sokan inkább fantasyként olvassák, hiszen a már említett örök jelenből minden, ami nem jelen, fantasynak tűnik.

– Három korban játszódik három izgalmas cselekmény, amelyeket az köt össze, hogy a férfi főszereplő minden korban az Igaz család egyik férfisarja. Miért a női főhősök, a múzsák nevét kapják mégis a fejezetcsoportok?

– Ezt a kérdést már mások is föltették, s volt, aki számon is kérte rajtam, hogy ha már női nevek tagolják a szöveget, miért nincs női nézőpont? A válaszom most is az, ami korábban: hát azért, mert az Igazak elbeszélője – aki saját történetének én-elbeszélője, két őse történeteinek pedig részint narrátora, részint (re)konstruálója – férfi, a perspektívája is férfiperspektíva. Mindhárom főszereplőre igaz viszont az, amit Bólya Péter ír Krúdy Gyulára hivatkozva: „csak a nőkért érdemes élni”. A nők a mozgatói a történeteknek.

– Nekem nagyon is tetszik, hogy ez egy férfiregény, nincs benne erőlködés, nyers is, finom is. Tulajdonképpen most éppen a férfiminőség kell a kollektív egyensúlyhoz, mert elbizonytalanodást tapasztalhatunk ezen a téren. Mennyire érdekli önt, hogy ilyet kellene adni az olvasónak, és mennyire az, hogy mi az, amit mondani akar?

– Igazság szerint van még egy magyarázata annak, hogy nem jelenik meg a női nézőpont a regényben. Egy nagyon egyszerű magyarázat: nem hiszem, hogy hitelesen tudtam volna női perspektívából írni. Olvasói tapasztalataim szerint ez mindezidáig egyetlen férfi írónak sem sikerült maradéktalanul. A tévedés jogát persze fenntartom, de azt állítom, hogy akadnak ugyan, akik már-már tökéletesen megvalósították ezt az embert próbáló feladatot, olyan azonban, akinek minden tekintetben hitelesen sikerült volna, olyan – az én olvasmányélményeim alapján – nincs.

Az ön általa említett elbizonytalanodás ugyanakkor, azt hiszem, s erre most döbbenek rá, benne van a regényben: egészen más a nőkhöz való viszonyulása a múltbéli Igazaknak, mint a kortárs Igaz Gergőnek, s ez nagyrészt abból a jelenségből fakad, amelyet az elbizonytalanodás fogalommal nevezett meg.

– Bár nagyon izgatott, hogy például ki és miért ölte meg Nagy Gyulát, és ki volt ő valójában, mégis nagyon szívesen időztem a részleteknél. Például pont akkor gondolkoztam azon, hogy az emberek miért kezdik ki a náluk szerencsétlenebbet, amikor a hajléktalanná vált egykori szerzetest agyonverték a regényben. Volt ennek valamilyen valóságalapja? Olvasott ilyen szerzetesről vagy hajléktalanról?

– Egy kamaszkoromban viszonylag jól ismert hajléktalanról mintáztam a regénybeli Padrét, noha ő sem szerzetes nem volt, sem erőszak áldozata nem lett. Viszont mindannyian hallottunk, olvastunk hajléktalanok ellen elkövetett erőszakos cselekményekről, ahol az elkövetők nem egyszer kamaszok. Ez engem mindig megrendített, most is megrendít. Az erőszak szempontjából teljesen mindegy, hogy az áldozat a saját hibájából vagy más hibájából került az utcára, abban az állapotban, amelybe jutott, végtelenül kiszolgáltatott és védtelen. Nagyjából annyi bátorság és erő kell az ellene elkövetett erőszakhoz, mint a gyerekek ellen elkövetetthez. Az emberi lény legsötétebb oldalának megnyilvánulásai ezek az esetek, szégyenteljesek, lesújtóak…

– A félcsizmás rész (mikor a 19. századi szál utazásleírása során egy jégbe fagyott fél pár csizmát vesz észre a főhős) nagyon tetszett. Hányszor találtam fél pár cipőket sínek és országutak mentén, és sosem tudtam rájönni, mi a dramaturgiája egy ilyen cipőrepülésnek. Sima berúgás vagy valami más?

– A fél pár cipő tekinthető jelképnek, igen… Valamilyen trauma következménye mindig. Hogy mennyire nagy az a trauma, az már más kérdés. Egy sima berúgás is vezethet oda, hogy valaki elhagyja a fél pár lábbelijét és – teszem azt – egy baleset is. Egyiknek sem örömteliek következményei, ha nem is azonos súlyúak.

– Egy helyen újságíró hőse, azaz a 19. századi Igaz, a regény elbeszélője, azon elmélkedik, hogy ma már nem kellenek a gondolatok, elég az embereknek a kész állásfoglalás. Gyanítom, hogy ezt olyan két-három éve írhatta. Van azóta elmozdulás? Kell-e a gondolat manapság?

– Nem kell. A gondolat gondot jelent. Gondolkodni, gondoskodni gondot jelent, a gondot pedig kerülni kell. Ebben a végtelenné merevített jelenben egyetlen motiváció és egyedüli cél az öröm, az élmény, az extázis. A gond kerülendő. A gond-olat és a gond-oskodás is. Gondolatokat ugyanúgy készen lehet kapni, ahogyan ruhát vagy bármi mást, amiképpen a gondoskodásra is megvannak a megfelelő intézmények, megvásárolható szolgáltatások. Amikor valaki a mainstream gondolatokat harsogja, jó fej, amikor nem a mainstream gondolatokat citálja, akkor nem jó fej, sőt egyenesen hülye. Ezért a legtöbben nyilván az előbbieket kérik, mondják s hiszik, hogy a sajátjuk mind.

Persze a mainstream mindig erősebb, azért mainstream. De hogy igaz-e, az már egy egészen más kérdés. Az uralkodó eszmék időről időre változnak. Aktuális híveik pedig mindig hittel hiszik és tudván tudják, hogy az az eszme, amelyet magukévá tettek, a legjobb és a legvégső, meghaladhatatlan. Aztán mindig meghaladják mégis. Vagy legalábbis idejétmúlttá válik. Cikivé, hülyeséggé, sok esetben egyenesen gonoszsággá. És akik szerint a korábbi uralkodó eszme ciki, hülyeség vagy egyenesen gonoszság, rendíthetetlen hittel hiszik és tudván tudják, hogy az új uralkodó eszme, amelyet magukénak vallanak, a legjobb és a legvégső, meghaladhatatlan. Aztán persze azt is meghaladják, vagy legalábbis idejétmúlttá válik. De sosem tanulunk ebből sem.

– Pont a napokban beszélgettem egy velem egykorú kritikussal arról, hogy mi vagyunk azok, akiket elkaszált a rendszerváltás, mert a régi dolgok már nem működtek, az újakhoz meg túlkorosak voltunk, vagy túl lassan alakultak ki ahhoz, hogy jó tempóban lehessen rájuk alapozni, emiatt érezzük magunkat elcseszettnek, erre ön is valami hasonlót ír a regényben… Kifejtené, hogyan látja az 1963–1973 között születetteket?

– Sokszor beszéltem már erről, a Mandola története című kisregényem ennek a NEMzedéknek a traumáiról is szól, talán. Azért kérem, hogy NEMzedéknek írja, mert valójában nem az. Nem vagyunk azok, valódi generációs érzés nincs bennünk, s talán mi vagyunk az első olyan generáció, amelyből ez ilyen szembeötlően és fájdalmasan hiányzik. Azóta ez természetessé vált, az egymásra torlódó generációkban nem is lehet nemzedéki érzés. Napjainkban a 2–3–4 év korkülönbség nem ritkán univerzumnyi távolság.

De visszatérve ránk: 1989–90 körül olyan egyszerűnek tűnt minden, éltünk a Gonosz Birodalmában alávetett, gyarmati lényekként, s vágytunk a Jó Világába. Megvalósult szocializmus kontra nyugati polgári demokrácia. Egyszerű képlet: előbbi rossz, utóbbi jó. Aztán igen gyorsan kiderült, hogy a rendszerváltás leginkább módszerváltás. 1984-ből átléptünk a Szép, új világba. Melyik a rosszabb? Mind a kettő. Sőt, történelmi távlatból talán az utóbbi. 1984 véget ért. A szép, új világ meg „tökéletesedik” a végtelenített jelenidő világává, amit nyílt és fogyasztói társadalomnak is nevezhetünk.

– Nekem is van Szeged-élményem, ott jártam egyetemre. A regényből úgy tűnik, ön leginkább a Rókus nevű városrészben van otthon…

– Szeretem Rókust, Új-Rókuson nőttem föl, ami ugyan egészen más közeg, hiszen panel lakótelep, szemben a régi Rókussal, amit a budapesti klasszikus Angyalföldhöz vagy Ferencvároshoz lehetne hasonlítani. Hogy Rókushoz kötődöm a leginkább, azt nem mondanám, viszont a regény belső logikája szerint csakis Rókus lehetett a kiemelt városrész…

– Újszegeden laktam egyetemi éveim alatt, a nyolcvanas években, a Móra Kollégiumban, de ott, ahogy emlékszem, „nem volt semmi”, csak kertes házak, egy kerthelyiség, egy negyedosztályú étterem, nem emlékszem például műemlék épületekre. Mennyire kutatta a város múltját, és mit tud pléldául Újszegedről?

– Újszeged csak 1880-tól Szeged. Az 1880. évi XVI. törvénycikk mondja ki az egyesítést. Korábban még csak nem is egy vármegyében feküdt a két település, hiszen Újszeged Torontálhoz tartozott, ennek emlékét őrzi ma a régi híd újszegedi hídfőjénél a Torontál tér. A 19. századi szálban talán nem is említem Újszegedet, a 20. századi szál idején viszont Újszeged már Szeged része, ám de facto mégsem az, mert 1918-tól szerb megszállás alatt állt, s ez a tény a regényben is fontos szerephez jut. Amúgy már az egyetemi évei alatt is volt több dolog is Újszegeden, mint a fölsoroltak, de valóban egészen más vidék az máig, mint a Tisza innenső partja.

Az ön által említett kerthelyiség ma is megvan, bár már egészen más jelleggel. A kilencvenes évek első felében az volt a Nyugi, amelyről a BTK mellett jóval később nyílt, napjainkban rendkívül népszerű vendéglátóhely a nevét kapta. Egyszer egy régi egyetemi ismerősöm el is képedt, hogy ma már nem kell átkelni a hídon, ha a Nyugiban akar darvadozni az egyszeri egyetemista, miközben maga a Nyugi éppolyan közkedvelt, mint hajdan volt, csak hát egészen máshol fekszik. De rengeteg más példát is sorolhatnék…

A regény 20. századi szálának egyik helyszíne például az Európa Kávéház, amely később Démász székház lett, s mindmáig meghatározó, városképi jelentőségű épület a Klauzál téren, jóllehet réges-régóta nem vendéglátó egység. Sok ilyen helyszín szerepel a regényben, amelyek ma már egészen más funkciót töltenek be, vagy nem is léteznek. Ehhez persze, hogy kell kutakodni. Sokat.

– A regényben van egy erős krimiszál. Volt idő, amikor azt lehetett hinni, lecseng majd a krimi iránti érdeklődés, ehelyett a műfaj regényben is, filmen is sokszorosan újjászületett. Ön szerint mi ennek az oka?

– A rejtélyekre fogékonyak vagyunk mindannyian. A krimi rejtvényfejtés is, pszichológiai kirándulás is, izgalmakat sem nélkülöz. És rengeteg a potenciál benne, szociográfiai elemekkel, történelmi háttérrel és egy rakás egyébbel dúsítható.

– Kötete fontos szereplője az emlékezet és a képzelet. A 21. századi főhős megtalálja az egyik felmenője naplóját, amelyből újjáteremt egy elmúlt világot. Miért választotta ezt a formát, és ön szerint az embereknek miért kell, hogy olyan világokat is el tudjanak képzelni, amelyek nagyon távol vannak időben és életérzésben tőlük?

– A talált kézirat toposza kedvelt irodalmi toposz: Borges, Eco, Jókai, Ottlik vagy éppen Cervantes egyaránt éltek vele, és a sor hosszan-hosszan folytatható. Én a regényben nem írtam meg a talált kéziratot, hanem a fiktív napló alapján meséltettem el egy történetet, amely bevallottan csak részint rekonstrukció, sokkal inkább konstrukció. Vagyis Igaz Gergő, miközben az ősapja naplója alapján kreált egy sztorit, ugyanazt tette, amit én a regény írásakor.

A regény mindhárom szálának van ugyanis valóságalapja: a 19. századi szál végső soron egy kincsvadászat, s bár a kincsről nincs följegyzés, a Maros-menti római kövek, amelyeket az 1700-as években a Maroson úsztattak le Szegedig, hogy onnan a Tiszán és a Dunán Bécsbe küldjék, valóban léteztek – sőt, léteznek, a Belvedere palotába beépítve. És az is igaz, hogy az egyik szállítóhajó Szegednél elsüllyedt. (Ma is a Tisza medrében pihen, kövestől. Csepregi Oszkár kitűnő tanulmánykötetében olvasható a tudományosan feldolgozott történet.)

Az viszont nem igaz, hogy a hajókon titokban egy kincset is szállítottak. Szintén ebben a szálban szerepel egy csaknem százéves ember, Johannes Octavius Dörtsch, és azt, hogy az emberek régen is élhettek meg igen magas kort, sokan furcsállják, pedig egyáltalán nem számított ritkaságnak. Mazzocato Ágoston például, az óbudai selyemgombolyító alapítója (szintén szereplője az Igazaknak) 1715-ben született Trevisóban, és 1814-ben hunyt el Óbudán. De a 20. századi szálnak is kimondottan fontos, talán a leginkább meghatározó a valóságalapja: a Nagy Háború elvesztése, Szeged francia megszállása, Trianon előestéje… És a jelenkori szálba is számos valóságos eseményt szőttem. Például a covidot, hogy mást ne mondjak.

– Lesz az Igazaknak folytatása?

– Klasszikus értelemben nem. Dolgozom most egy kisregényen, amely 1938-ban játszódik, s néhány szereplője mellékszereplőként föltűnt már az Igazak 20. századi cselekményszálában, de azért ez semmiképpen nem tekinthető folytatásnak.

Elolvasom a cikket