Kisebb pánikrohamot kaptak az Európai Unió vezetői, amikor minap a Rosszija–1 orosz tévécsatornán, egy politikai beszélgetés keretében, a résztvevők konkrétan felvetették az 1918 és 1920 között a külső és belső ellenségei által szétvert Osztrák–Magyar Monarchia újjáélesztését. A brüsszeli érzelmi túlburjánzás oka, hogy előzőleg már az EU központjában is arra a következtetésre jutottak, hogy Ausztria és Magyarország az aktuálpolitikai kérdésekben ugyanazt az álláspontot képviseli. Ráadásul ezek azok a problémák, amelyek megosztják az Unió közösségét.
A két állam nem akar lemondani az orosz energiahordozók beszerzéséről, határozottan ellenzik Ukrajnának az Unióhoz való csatlakozását, valamint a gázai konfliktust is nagyon hasonlóan ítélik meg. Jellemző, hogy az EU október közepén a kialakult újabb közel-keleti krízis miatt összehívott virtuális EU-csúcson Magyarország Ausztriát kérte fel – Orbán Viktor Kínában volt –, hogy képviselje érdekeit.
Ezeknek a problémáknak a kezelési módja állítja szembe Budapestet és Bécset a többi uniós tagállammal. Brüsszelben máris úgy látják, hogy klasszikus osztrák–magyar viselkedést lehet felfedezni az aktuálpolitikai kérdések megítélésében. A Politico, Brüsszel szócsöve, már megkongatta a vészharangot, amikor „Vigyázz, Ukrajna, jön az Osztrák–Magyar Monarchia!” című cikkében arról írt, hogy Herbert Kickl, a keményen migránsellenes Osztrák Szabadságpárt vezetője, Budapesten találkozott Orbán Viktorral, és nem is csinált titkot abból, hogy példaképnek tekinti a magyar modellt.
A júniusi uniós választásokon Ausztriában jobbratolódás várható, hiszen az illegális bevándorlás okozta probléma kulcskérdés a szomszédos országban, ahol a társadalom jelentős részének elege lett a „migránssimogatásból”. Ezt az álláspontot pedig az Osztrák Szabadságpárt képviseli a leghatározottabban.
Ebben a helyzetbe robbant bele a Rosszija–1. Talán nem véletlen, hogy az orosz hivatalos álláspontot képviselő tévécsatorna ezt a témát választotta.
Moszkvának érdekében állna, hogy Közép-Európában egy jelentős népességgel és területtel rendelkező semleges államalakulat jöjjön létre, amely beékelődne Ukrajna és Nyugat-Európa közé.
Figyelemreméltó a tévéstúdióban elhangzottak mondandója, mert mint hallhattuk? „Ott van Ausztria, amely látszólag semleges és ott van Szlovákia is, amely kényelmetlenül érzi magát a háborúzó Ukrajna közelében és igyekszik kimaradni a konfliktusból. Így van ezzel Magyarország is és akkor még ott van a volt Jugoszlávia.” A vendég Szlovéniát név szerint is említette. Vagyis Moszkvában az ukrajnai háborúval való szembenállást tekintik olyan kohéziós erőnek, amely összekötné a fent említett országokat egy nagyobb államalakulatba.
Miért olyan fontos Oroszországnak, hogy a Kárpát-medence térségében létrejöjjön egy semleges középhatalom? Nagy Péter cár uralkodása – XVII. és a XVIII. század fordulója – óta az orosz geopolitika egyik sarkalatos doktrínája, hogy a nyugati végeken a hatalmas országot baráti államok határolják. A koncepció lényege, hogy az Orosz Birodalmat ne tudja egyik európai nagyhatalom sem váratlanul megtámadni. Ez a védelmi doktrína túlélte a cárizmust, a szovjet időszakot – Sztálin a második világháború után ragaszkodott Kelet-Európa kommunista berendezkedéséhez –, és az orosz védelmi elképzelés manapság sem változott.
A térségben több mint három évtizede lezajlott rendszerváltozás hajnalán, 1989. december 2-3-án, Gorbacsov szovjet pártvezető is ezt szerette volna elérni a Bush amerikai elnökkel való máltai találkozóján. Vagyis, Moszkva szabadjára engedte a térség társadalmi átalakulást, cserében a NATO vállalta, hogy nem terjeszkedik keletre. Mint látjuk, ez nem valósult meg, sőt a három balti állam révén, még volt szovjet tagköztársaságok is a nyugati védelmi rendszer tagjai lettek.
Most más formában ugyan, de az eredeti elképzelés mentén, akar Moszkva Közép-Európában egy NATO-mentes, semleges hatalmat látni.
És akkor még nem beszéltünk Romániáról. Bukarestben biztos, hogy sok embernek okozott álmatlan éjszakákat a Kremlnek az Osztrák–Magyar Monarchia feltámasztásának ötlete. Ugyanis Moszkva a második világháború után több ízben is felvetette az erdélyi kérdést, nem utolsó sorban azért, hogy a mindenkori bukaresti vezetést sakkban tartsa.
A Moszkvával szemben „renitenskedő” román kommunistáknak az első nagyobb traumát 1952-ben kellett elszenvedniük, amikor a szovjetek kikényszerítették az erdélyi magyar autonómia megalakítását. Majd jött Hruscsov. A Szovjetunió akkori vezetőjének nagyon tetszett a Közös Piac – az EU elődje – elképzelése a határokon átnyúló régiók fejlesztéséről. Az ő elképzelése szerint, Erdély és Magyarország egy gazdasági övezetet alkotott volna. Ez a terv nem valósult meg. De ami ezután jött, az mind a mai napig rémálommal egyenértékűnek számít Bukarestben. Putyin, a Bloombergnek adott 2016-os pekingi interjúja során, amikor a riporter a Lengyelországba „beszögelt” kalinyingrádi régió helyzetét firtatta, azt mondta:
Ha valaki fölvetné a második világháború utáni rendezés felülvizsgálatát, akkor a magyar–román határ kérdését is szóba kell hozni.
A mostani romániai helyzet pedig igen csak irritálja Moszkvát. Románia engedélyezte amerikai rakéták területén való állomásoztatását és Bukarest teljesen kiszolgálja Washingtont az ukrajnai háború kapcsán.
A kérdés az, hogy a közép-európai térség népei akarnának-e egy új, Osztrák–Magyar Monarchiában élni a XXI-dik században? Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy nem.
A térség összes országa kitart a nemzetállami koncepció mellett. Árnyalja a képet, hogy több globalista párt, például Magyarországon az ellenzék, kitart a föderális Európa koncepciója mellett, aminek megvalósítása esetén minden ország teljes mértékig Brüsszel irányítása alá kerülne. Csakhogy a XXI-dik századi Osztrák–Magyar Monarchia többek között éppen az Európai Unió ellenében jönne létre. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a közép-európai országok időről időre ne próbálkoznának az együttműködés megvalósításával.
Még 1991-ben februárjában – Magyarország, Csehszlovákia (később Csehország és Szlovákia), valamint Lengyelország – létrehozott egy „szűkebb” együttműködési formát, a V4 Csoportot. Ennek az alapító okiratát Magyarországon, Visegrádon írták alá. Ebben hangsúlyozottan jelenik meg a politikai együttműködés. A cél a térségnek a nyugat-európai struktúrába való integrációjának elősegítése, a közép-európai identitás megerősítése, az együttműködés szorosabbra fűzése.
Ezt követően, ugyancsak Magyarországon, Budapesten, szintén 1991-ben, novemberben Budapesten jött létre Közép-Európai Kezdeményezés (KEK). A közép- és kelet-európai országok „bővített kiadása”. Ennek a szervezetnek is az a célja, hogy a térség államainak segítsen a nyugat-európai rendszerbe betagozódni. Magyarország, Olaszország, Ausztria és Jugoszlávia írta alá a Quadragonale szerződést. Azóta a szervezet tagjainak létszáma kibővült, gazdasági és kereskedelmi célokra tett erőfeszítései felerősödtek, a politikai ambíciók viszont háttérbe szorultak.
Viszont az Osztrák–Magyar Monarchia modern kori felvetésének lényege, hogy nem a meglévő nyugati struktúrába való integráció a cél. Hanem éppen ellenkezőleg, részben az EU-n kívül, annak konkurenciájaként szerveződne meg az új államalakulat.
Úgy, ahogy a dualista rendszer több mint száz évvel ezelőtt létezett, lehetetlen az egykori birodalmat ismét létre hozni. Nemcsak azért, mert az érintett államok ragaszkodnak a nemzetállami koncepcióhoz, hanem azért is, mert a Monarchiának voltak olyan közös elemei – a kultúra, a német nyelv közös kommunikációs eszközként való használata, a Habsburg-ház összetartó ereje, a társadalmi béke, a gyors gazdasági növekedés –, amelyeket a birodalom népei az első világháborúig elfogadtak. A térségben manapság meglévő ilyen elemek nem elég erősek ahhoz. hogy az országcsoportot összefogjon.
Viszont a félelem – ukrajnai háború, illegális migráció, egy újabb járvány, klímaváltozás, gázai-konfliktus, energiaválság, demográfiai krízis –, valamint az a cél, hogy a gazdaság fejlődjön, összekötheti a térség államait egy újfajta, nem központosított együttműködési formában. Az új alakulat talán megértőbb lenne az Unióból kiszorult, annak határán „tántorgó” államok érdekei iránt és figyelembe venné a térség sajátosságait.
Mit is mondott Napóleon: Az embereket csak két erő köti össze: a félelem és az érdek.