Nyugodtan mondhatjuk, hogy jelenleg, az orosz–ukrán háború hatását még nem beszámítva, az európai gazdaságot az unió klímapolitikája teszi tönkre. A klímapolitika kezdeteit az 1992-es Rio de Janeiróban rendezett ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciáján elfogadott Éghajlatváltozási Keretegyezményhez köthetjük. E keretegyezmény 1.§ 2. pontja kimondja: „Klímaváltozás az éghajlat olyan változása, amely közvetlenül vagy közvetetten olyan emberi tevékenységnek tulajdonítható, amely megváltoztatja a globális légkör összetételét, és amely a klíma hosszú időn keresztül megfigyelt természetes változásához képest pótlólagos eltérést okoz.” E kijelentéshez a tudományos megalapozást az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet (IPCC) eddig mintegy 30 ezer oldalt kitevő tanulmányai adják. E tanulmányok összefoglalóinak (de nem a részanyagainak) alapvető mondanivalója, hogy a klímaváltozás hatalmas károkat okoz az emberiségnek, amelyek elkerülése érdekében a szén-dioxid-kibocsátást 2050-ig zéróra kell csökkenteni. A szén-dioxidnak ez a környezetromboló hatása azonban nem bizonyított, így ez az elmélet sokkal inkább egy politikusok és mozgalmárok által képviselt és erőszakkal terjesztett vallásnak, mintsem tudományos ténynek felel meg. Erről Wolfgang Behringer írt egy kitűnő, olvasmányos és könnyen érthető könyvet A klíma kultúrtörténete címmel, amelyet mindenkinek a figyelmébe ajánlok, aki a téma iránt érdeklődik.
A megalapozottság hiánya és a számos (de elhallgatott) kritika ellenére a szén-dioxid a vádlottak padjára került, a vádlók elsősorban meteorológusok, politikusok és a zöldmozgalmak, különösen a Greenpeace és az Európai Unió szempontjából meghatározó német Zöld párt. Annak dacára, hogy a német Zöldek mindössze 10 százalékos népszerűségnek örvendhetnek hazájukban, mivel a nagy pártok közötti mérleg szerepét játsszák, politikájukat – a sajtó hathatós támogatásával – könnyen rákényszeríthetik a német kormányra, a német kormány meg az Európai Unióra.
A német Zöldek eredete visszanyúlik az ötvenes évek végén–hatvanas évek elején kibontakozó atomfegyverek elleni tiltakozásokig, amit a szociáldemokraták és a szakszervezetek hívtak életre. Miután azonban az atomháború veszélye (egy időre?) elmúlt, a már bejáratott tiltakozó mozgalmak a nukleáris hulladékok veszélyeire figyelmeztetve az atomerőművek ellen fordultak. Ezt azután a sajtó fel is kapta, mert érdekességet jelentett a lapok belpolitikai rovataiban és a tévében is jól mutatott, ahogy a kiégett fűtőelemeket szállító vonat elé fekvő aktivistákat a rendőrök felrángatják. A Zöldek első nagyobb sikerüket 1975-ben érték el, amikor a Baden-Württemberg tartományban lévő Wyhlben épülő atomerőmű építését megállították. A mozgalom 1980-ra már ott tartott, hogy pártot alapítottak Die Grünen (A Zöldek) néven, és 1983-ban 5,6 százalékkal bekerültek a szövetségi parlamentbe, a Bundestagba. Azóta politikájuk fő sarokpontjai (a bevándorlás támogatása mellett) az atomenergia-ellenesség, a megújuló energiaforrások támogatása és a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, mely fordulatot Németországban Energiawendének neveznek.
A Zöldek első nagy gazdasági tette, hogy a fukusimai atombaleset után ellenzékből is ki tudták kényszeríteni a német atomerőművek bezárását, egyben erőteljes nyomást gyakorolva az Európai Bizottságra is, hogy máshol is akadályozzák meg az atomerőművek építését. További jellemzőjük a benzin- és dieselautó-ellenesség. A kibocsátási normák állandó szigorításával akarják kiszorítani a hagyományos gépkocsik használatát. Mint ismeretes, a parlamentben a képviselőknek kézfeltartással könnyű megszavazni a legképtelenebb ötleteket is, azután már a mérnökök feladata lenne, hogy az irreális, valóságos lehetőségektől, de egyáltalán a természeti törvényektől elszakadt előírásokat megvalósítsák. Ennek következménye a német dieselbotrány is, vagyis hogy manipulálták a kipufogógáz-mérés körülményeit, hogy a kibocsátás jobbnak látszódjék a valóságosnál. Az ügyért felelősséget vállaló Rupert Stadlert, az Audi autógyár igazgatótanácsának volt elnökét épp néhány hónapja ítélték egy év kilenc hónap felfüggesztett szabadságvesztésre és 1,1 millió euró pénzbüntetésre, holott azokat kellene büntetni, akik szánt szándékkal teljesíthetetlen előírásokat erőszakolnak az iparra és általában az egész gazdaságra.
A hagyományos autók kiszorítására való igyekezet mellett a német zöldpárti gazdasági miniszter, Robert Habeck be akarja tiltani az olaj- és gázfűtési rendszerek telepítését, ráadásul már 2024-től. Az ezután épülő házakat csak alternatív energiaforrásokkal, tipikusan hőszivattyúk segítségével lehetne fűteni. A hőszivattyúról, ami egy kifordított hűtőgépnek felel meg, annyit kell tudni, hogy teljesítménye igen nagymértékben függ az év- és napszakoktól (a külső hőmérséklettől), valamint attól is, hogy áramlik-e a hőszivattyúhoz elegendő energia. Sokan tapasztalhatták, hogy a hűtőgép leáll, ha a kondenzátora nem tudja leadni a meleget, mert vagy túl meleg a helyiség, vagy nagyon be van szorítva egy sarokba, ahol áll a levegő. Hasonló a helyzet a hőszivattyú esetében is.
A két említett eset alapvetően befolyásolja a német és ezen keresztül egész Európa gazdasági és társadalmi helyzetét. A hagyományos autók helyett villanyautót, annak háromszoros ára és legdrágább alkatrésze, az akkumulátor viszonylag rövid élettartama miatt csak a társadalom felső jövedelmi rétegei lesznek képesek megfizetni, vagyis drasztikusan fog csökkenni a gépkocsik iránti kereslet. Ez a politika tönkretesz egy iparágat, amely korábban a német gazdaság gerince volt, továbbá a már eddig is gyengülő középosztály nagy részét az autó nélküli szegénységbe taszítja. A fűtési rendszerek átalakítását pedig a lakosság nagy része képtelen lesz megfizetni, nem beszélve a műszaki megvalósítás lehetőségeiről, például arról, hogy a teljes villamos hálózat teljesítményét (a hálózaton keresztülvihető energia mennyiségét) meg kellene többszörözni.
A Zöldek a jövő energiaellátását teljes egészében nap-, szél-, bio-, és geotermikus energiával akarják megoldani, ami megint csak lehetetlen, mert a rapszodikusan termelő megújuló energiaforrások miatt szükséges energiatárolás fizikailag megoldhatatlan.
Ha ezek az elvek csak Németországra vonatkoznának, a német gazdaság mérete miatt akkor is tönkretennék Európa gazdaságát, ám ezt a politikát a németek egyben az unió gazdaságpolitikájának részévé is teszik. Ez annyit jelent, hogy az irracionális intézkedéseket azoknak az országoknak is végre kell hajtaniuk, amelyek vezetői eléggé felvilágosultak ahhoz, hogy ne akarják saját gazdaságukat eszement ötletekkel tönkretenni.
Még egy az európai gazdaságra ható abszurditást kell megemlíteni, ez pedig a közösségi szintű kibocsátás-kereskedelmi rendszer (ETS), vagy alteregója, a karbonadó. Az előbbi azt jelenti, hogy a vállatok kibocsátási kvótákat kapnak, amellyel kereskedhetnek, a másik magának a kibocsátásnak a megadóztatása. Az előbbi már eddig is komoly spekulációra nyújtott lehetőséget, az utóbbi arra már nem, viszont jelentősen drágítja az energiaigényes termékek árát, és így versenyhátrányt okoz az európai vállalatoknak.
Ráadásul mindez semmit sem változtat a globális szén-dioxid-kibocsátáson, mert az Európai Unió mindössze nyolc százalékkal részesedik abban, a fejlődő, felzárkózó országok pedig nem akarnak, nem képesek és nem is engedhetik meg maguknak (mint Németország), hogy egy lázálom miatt elszakítsák magukat az egyedül rendelkezésükre álló fosszilis energiaforrásoktól.
A klímapolitika padlóra küldte Európa gazdaságát, ahonnan nehéz lesz felállni még akkor is, ha az évtized végére kiderül, hogy ez a politika zsákutca, a globális szén-dioxid-kibocsátáson mit sem változtat, miközben elpazarolja azokat az erőforrásokat, amelyek a klímaváltozáshoz való alkalmazkodáshoz lennének szükségesek.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
