Először is szögezzük le: 1100 éve szilárdan Európához tartozunk, sőt százötven évig az oszmán nagyhatalom ellen védtük egész Európát. Az öreg kontinens közepén lévő Kárpát-medence soknemzetiségű lakói közül a magyarság alkotja a legrégibb keresztény-nemzeti közösséget, államot. A magyarság őshonos az Európában Teleki Pál szerint legstabilabb határokkal rendelkező Kárpáthazában. Így nekünk valójában nem is kellett – volna – csatlakozni az akkor tizennégy tagot számláló „Európa-klubhoz”. Mégis kellett, mert 1989-90-ben megdőlt az addig megváltoztathatatlannak hitt kétpólusú világrend: a közép-kelet-európai nemzetek kiszabadultak a Szovjetunió gyarmati szorításából. Elő kellett készíteni az „új gyarmatosítást”.
Egy „párhuzamos életrajzot” követve nézzük végig, hogy alakult hazánk Európai Uniós tagsága, és a csatlakozó lépésekkel párhuzamosan milyen hazai gazdasági-politikai történések zajlottak az országban. Ezek alapján jobban megérthetjük Európa viselkedésének igazi mozgatórugóit, a mi mozgásterünket és szuverenitási törekvéseinket is.
Első lépésként az EU 1989-ben elindította a Phare-programot Magyarország és Lengyelország gazdasági átalakításának – úgymond – támogatására. Valójában feltérképezték a két ország szocialista gazdaságának maradékát. Nálunk egy csődben lévő országot találtak, ahol 1989-ben éppen spontán privatizációnak hívott „szabadrablás” folyt, amelyben a szocialista nómenklatúra emberei a politikai hatalmukat könnyedén gazdasági hatalomra váltották át. Európa és az Egyesült Államok mindezt támogatták, némiképpen még ma is ezt a hatalomváltó „elitet” tartják igazi tárgyalópartnerüknek… A „spontán” és a „törvényes” rablóprivatizáció egészen elképesztő folyamatát a boldog emlékű, nagyszerű Bencze Izabella tárta fel egy hatalmas dokumentációban, amellyel viszont a sűrű kormányváltások miatt már nem lehetett semmit sem kezdeni…
Az 1990-ben, az első szabad választások után megalakult Antall-kormány e téren megmutatkozó dilettantizmusa miatt a további, immár törvényesnek mondott privatizáció lefolytatását átengedte a régi szocialista kádereknek, akik négy év alatt iparunk, mezőgazdaságunk, pénzügyi rendszerünk, de még a médiánk jelentős részét is bagóért átengedték nyugati tőkés társaságoknak, javarészt piacszerzés céljából. A „gazdasági átalakítás támogatása” valójában az ország „új gyarmatosítását” szolgálta.
Mindezt az 1994-1998 közötti Horn-kormány ipari szinten folytatta, minden mozdíthatót eladtak, az energiaipart például garantált 8 százalékos haszonnal, vagyis még az állam fizetett az új, külföldi tulajdonosoknak. Nem véletlen, hogy a csatlakozási kérelmünket 1994. április 1-én nyújtottuk be, és a csatlakozási tárgyalások négy év múlva (!), 1998-ban kezdődtek, amikor az első Orbán-kormány került hatalomra. Ők már egy lecsupaszított országot vettek át. A helyzeten nem sokat tudtak változtatni, bár a csatlakozási tárgyalások 2002-ben eredményesen befejeződtek (a felvételre mégis csak két év múlva került sor).
Ráadásul 2002-ben jött egy újabb balliberális éra, ők még a maradékot is eladták a Nyugatnak. Nem véletlen, hogy egy kellőképpen „puhára gyúrt” és az önérdekérvényesítésre képtelen, de Európa urainak tetsző balliberális társaság csatlakozott 2004. május 1-én az Európai Unióhoz. Medgyessyék „kuruc virtusából” legfeljebb nagyszabású utcai „mákosguba készítésre” futotta (a mák az EU-ban tiltott termék volt akkoriban). A 2002–2010 közötti csődpolitika végeredménye egy súlyosan eladósodott ország lett. A többrétegű (állami, önkormányzati, egyéni) adóssághegy az akkor túlnyomóan külföldi kézben lévő bankokon keresztül a gyarmati létünket és ezzel együtt a kiszolgáltatottságunkat teljessé tette. Az „új gyarmatosítók” eszköztára kifogyhatatlan, a végzetes mértékű eladósítás is az egyik eszközük…
Az EU tehát 1989-től 2010-ig kialakította a „gyarmattartó berendezkedését”, azzal a fedősztorival, hogy az Európai Unió a felzárkóztatási források nyújtásával valójában adományokban részesíti hazánkat. Csakhogy ezek a források nem könyöradományok, ezek egész gazdasági ágazatok, a piacaink jelentős részének átengedése (?) fejében jártak, járnak nekünk.
Ezután megtörtént 2010-ben a valódi rendszerváltozás a Fidesz–KDNP kétharmados (majd további háromszor kétharmados) győzelmével. A nemzeti fordulat a gyarmati létből igyekezett kiszabadítani az országot, elkezdődött a gazdasági-politikai szabadságharc. Erről Wiedermann Helga, Matolcsy György kabinetfőnöke írta Sakk és póker című remek könyvét. Ennek fülszövegében szerepel, hogy „a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió már két éve játszotta a szimultán sakkot Magyarországgal, amikor 2010 júniusában a magyar oldalon új játékosok ültek a tábla mellé. A parti ezen az oldalon már nagyon mattközeli helyzetet mutatott. A magas államadósság, a zsugorodó gazdaság, a munkanélküliek és a lakossági devizaadósok százezrei miatt Magyarország a csőd szélén táncolt.”
Az Orbán-kormány hatékonyan kirántotta az országot ebből a helyzetből, olyan lépésekkel, amelyek a gyarmattartóknál „kiverték a biztosítékot”. Máig tartó iszonyatos támadások indultak az ország ellen, mindenféle jogállamisági köntösbe bújtatva, amelyek mögött a magyar szuverenitás elleni politikai szándék húzódott meg, és ma is ez motiválja az EU balliberális döntéshozóit. Nem véletlen az, hogy az első „békemenet” 2012 januárjában „Nem leszünk gyarmat!” jelszóval indult el. A magyar kormány következetes szuverenista politikájával változatlanul tüske a balliberális Európa körme alatt.
Az 1989-ben elindult „új gyarmatosítási” folyamat részletesebb elemzést igényel, azonban annyi ebből a rövid vázlatból is kiviláglik, hogy a 2004-ig tartó csatlakozási folyamat nemcsak hosszú volt, de rendkívül fájdalmas is. És ez a mai napig tart: a jelenben a nekünk járó EU-s források mondvacsinált indokokkal való visszatartása a gyarmattartó európai elit bosszúja.
Az új „préda” Ukrajna. A kifosztása a 2022-es orosz agresszió után gyorsult fel elképesztő mértékben. Az ukrán állam ma már nem létezik, az EU és az Egyesült Államok könyöradományai tartják fenn úgy-ahogy az egyébként is hihetetlen korrupcióval sújtott államgépezetet, az akadozó és már-már működésképtelen közszolgáltatásokat. A lakosság jelentős része elhagyta a háború sújtotta országot. Az orosz–ukrán háború valójában egy proxyháború, ahol Amerika és a konfliktusba egyre inkább belekeveredő EU áll szemben az oroszokkal, akiknek az ukrán áldozatok százezrei nem számítanak. Ez is a gyarmattartó logikája… Közben pedig a mélyben, ellenőrizetlenül, a magyar rablóprivatizációt is meghaladó mértékben folyik az ország maradék értékeinek kifosztása: a termőföldé, az ásványkincseké, a meleg tengeri kikötőké… az ukrán nép feje felett és lába alól, a velejéig korrupt ukrán háborús elit támogatásával. Nem véletlen, hogy gyorsított eljárással szeretnék Ukrajnát felvenni az EU-ba a jelenlegi urak. Még van mit rabolni, elvinni, megszerezni, és az ország újjáépítése is egy gigantikus üzlet lesz, ezért is elindult a prédalesők versenye. A több évtizedes magyar tapasztalat alapján Orbán Viktor – a gyarmati lét elleni eredményes küzdelmünk tudatában – nem vett részt a csatlakozási tárgyalások megindításával kapcsolatos döntésben. Az idő őt fogja igazolni…
Jövőre lesz húsz éve, hogy az EU-hoz csatlakoztunk, ahová mindig is tartoztunk, és mindennek ellenére tartozni is akarunk, mert Európa mi vagyunk, a Nemzetek Európája részeként. Jó lenne, ha 2024. június 9-e után, a sikeres EU-s választások révén egy olyan parlament és bizottság állna fel, ahol már nem a gyarmattartó logika érvényesül, ahol minden nemzet egyenrangú félként vesz részt Európa újjászervezésében, sőt újragondolásában. Ehhez minden jóakaratú és a vázolt folyamatokat ismerő emberre szükség van. El kell menni szavazni, és el kell foglalni Brüsszelt!
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
