Sokat olvashatunk arról, hogy az uralkodók, az arisztokraták nászéjszakáik egyáltalán nem voltak romantikusak, hiszen szülök, barátok, hivatalnokok felügyelték, hogy a házasság el lett-e hálva. Kevésbé ismert, hogy a Kárpát medencében élő parasztoknál, a család „becsületének” védelmében milyen hagyományok alakultak ki.
Remete Farkas László író a Kárpát-medencei, régi-pogány pajzánkodó szokások és hagyományok című összeállításból kiderül, hogy ha például az esküvő után böjtidő vagy önmegtartóztató nap kezdődött, akkor előfordulhatott, hogy a nászéjszakára csak több nappal később került sor.
Általánosságban a nászéjszakát a fiatal pár kettesben töltötte. Néhol a fiatal párt csak akkor hagyták magukra, ha őket előtte levetkőztették. Tették ezt vagy a nyoszolyóasszonyok vagy a kísérők. Majd miután a pár befeküdt az ágyba, a szobát elhagyták és kintről őrködtek, egyúttal csendesebb mulatozásra utasítva a vendégeket
Máshol az volt a szokás, hogy a fiatal párt levetkőztető és ágyba fektető nyoszolyóasszony nem hagyta el a szobát. Hanem üldögélt a sarokban, hogy szükség esetén segíthessen. Erre ott lehetett szükség, ahol a házaspár teljesen tapasztalatlan volt. Ilyenkor a leány számára ismerős nyoszolyóasszony (többnyire anyjának húga, komaasszonya, sógornője) segített a fiataloknak, hogy „nyélbe üthessék a dolgot”. Ő tanúsította azt is, hogy a házasságot elhálták. Néhol neki kellett az ezt bizonyító véres lepedőt közszemlére tenni vagy az ifjú asszonykát menyecskeruhába átöltöztetni.
Néhol még a váratlan kellemetlenségekre is felkészültek.
Ami előfordulhatott a hosszadalmas és fárasztó esküvői és lakodalmi feszültségek után. Ilyen lehetett, amikor vőlegény „csődöt mondott” vagy ha a menyasszony „görcsösen beszűkült”. Az is előfordulhatott, hogy valamelyikük az ijedségtől vagy félelemtől, fáradságtól vagy italtól, esetleg egészségi állapota miatt nem tudta megtenni azt „amit a nászéjszakán elvártak tőle”.
Egy efféle kudarc az új házasokat akár egy életre is nevetségessé tehette volna a faluban. Ilyenkor segíthetett az a bizalmas és titoktartó helyettesítő társ (koma vagy mátka, szívbéli barát(nő), fivér vagy nővér, vértestvér). Aki az elhálás bizonyíthatósága érdekében a menyasszonyt vagy a vőlegényt „helyettesíthette” ebben a kényes helyzetben. Aki éppen e célból került a koszorúsleányok vagy násznagyok sorába, és aki ezt követően a család egyik legjobb barátjának számított.
Sokkal kényesebb volt az olyan helyzet, amikor az érdekházasság úgy köttetett, hogy az egyik fél még nem volt nemileg érett (mert ez a házasság érvénytelenségét is eredményezhette volna). Hiszen a házasság egyik fontos feltétele, az elhálás nem teljesülhetett.
De a „népi furfang” erre is megtalálta a kézenfekvő megoldást. Ezért ha a családok közös érdeke megkívánta az ilyen fiatalkorú házasodását, akkor a nászágyban az „éretlen házast” helyettesítették.
Ha a vőlegénykével volt a gond, akkor őt a bátyja, esetleg az apja helyettesítette. Ha pedig menyasszonyka volt serdületlen, akkor őt az újdonsült anyós vagy sógorasszony volt kénytelen helyettesíteni. Így, a nászéjszaka is sikeresen megtörténhetett (némi szerepcserével), sőt a „vér és mag is rokonságban maradt”. A serdületlen pedig majd csak belenőtt a házasságba, és ebben a sógor-rokonságnak is segíteni kellett őt.
Ezekből a képmutató csalásokból is kiderül, hogy a falu zárt világában az erkölcsi értékeket felírta a család becsülete, még becstelenség árán is.
