Történelem, a végső elem

Ha háború lehet, akkor minden szörnyűség visszaköszönhet a rémes huszadik századból, mindaz, amiről azt hittem, hogy elmúlt, nem térhet vissza soha már. Ez az, ami nyugtalansággal tölt el, azon túl, hogy természetemnél és koromnál fogva is viszolygok minden erőszaktól, pusztítástól, agresszivitástól. Jó volt, hogy létezett egy távolság a történelem és a jelen idő között, volt egy remény, sőt bizonyosság, hogy nem ismétlődnek meg a huszadik századi rémségek, hiszen már túl vagyunk rajtuk. Felismertük a mozgatórugókat, tudjuk mi miért történt, s éppen ezért ilyesmit már nem engedünk megtörténni. Jó érzés volt hinni, hogy az elkövetett hibákból okultunk, s a történelemmel foglalkozók nagyon is hasznos tevékenységet végeznek. Segítenek az emberiségnek – azon belül a nemzetnek – a helyes utat kijelölni.

És aztán kitört a háború. Messze van még a front, s szerencsére magyar katonák sincsenek ott, mégis érzem a pernyeszagot, érzem a pusztítást, a halált. Látom a rommá lőtt városokat, az elnéptelenedett falvakat. Hallom az ágyútüzet, a rakéták sikítását, érzem a kétségbeesést, a kiszolgáltatottságot. Nyolcvan éve, 1943 januárjában Budapestről nagyon távolinak tűnt a front. Alig gondolta valaki, hogy a sorsunk bő fél évszázadra, de lehet, hogy egy egészre is, a legszorosabb összefüggésben lesz azzal, hogy mi történik Voronyezsnél, Sztálingrádnál, a Don-kanyarban. A sorsunk függ ettől, azaz az életünk. És ki gondolta volna még két évvel ezelőtt is, hogy Európában újra háború lesz? Ráadásul az orosz birodalom lép háborúba. S a másik oldalon éppen Ukrajna lesz, s mögötte a „nyugat”.

Milyen magától értetődő volt levonni a történelemből a tanulságokat: a második világháborúban Németország sehogyan sem nyerhetett. Milyen fölényesen lehetett rámutatni a glóbuszra, amelyen Németország (a Harmadik Birodalom) eltörpült ellenfelei mellett. És valóban. De akkor mit keresett a horogkeresztes zászló Párizs, Athén vagy éppen Kijev tornyain? Varsó, Sztálingrád, Szevasztopol romjain, a Kaukázus csúcsain? Hát menthetetlen az emberiség? Újra és újra besétál a csapdába, amit úgy hívnak, háború?

És ha háború létezik, s Berlinből, Londonból és Washingtonból lelkesedve küldik a fegyvert s a pénzt frontra, s Moszkvából, Kijevből az embert is, akkor minden megtörténhet, aminek nem kellene megtörténnie? Jöhet az infláció, a gazdasági romlás politikai okokból? Jöhet a feketézés? Leakasztjuk majd a festményt a falról, hogy becseréljük egy kiló szalonnára? S kell-e még valakinek az a festmény, vagy az Ady-összes, ad-e érte tíz tojást, mint 1945-ben? Aligha. Mit kezdjen vele? És felszólítanak majd, hogy menjünk egy kis munkára, és be kell állni a sorba, s kell-e majd még annak a katonának a svájci óra a csuklómról – cserébe kiállok a sorból a saroknál –, kell-e neki? Ad-e érte egy életet? És a nyugati megszállók fényképeszkednek majd a Halászbástyán, és a keleti megszállók parádéznak majd az Andrássy úton?

És internálnak majd, meg kitelepítenek, kényszermunkára visznek, megbélyegeznek? Ha háború lehet, ezek miért ne? Becsengethet-e egy bőrkabátos csoport, s kirángathat az otthonomból, mert másképpen gondolom a világ menetét, mint nekik mondták? Decens filozófusok vérengző népbiztosok lesznek, sunyi médiaszereplők terrorbrigádokat vezetnek, huszonéves aktivista suhancok népítéleteket tartanak? A véleményem elmondása életveszéllyel jár, elő kell készítenem az illegalitásba vonulásomat, menekülésemet? A háborúban nincsenek érvek. A háborúban az ellenséget meg kell semmisíteni. Ez a háború logikája. Még ennek a mostaninak is ez, akkor is, ha alig értjük mi folyik ott keleten pontosan.

Azt érezzük, hogy a háború tönkretesz minket. A háború elszakít a normalitástól. Messze még a front, de ordító csapatok veszik birtokba az utcákat tereket. Ordítanak ezért, ordítanak azért, mindenért. A lényeg már csak az ordítás. Az agresszió. Minél irracionálisabb a követelés, annál jobb. A dühöngés, felületesség, kegyetlenség kéz a kézben járnak. Jelszavakat ordibálnak. Frázisokat kiabálnak. Hiába kérdezzük, mit ajánlotok annak helyébe, amit az emberiség java évezredek alatt felhalmozott? Mit hoztok? Miféle meggyőződésből táplálkozik az erőszakosságotok? Miféle igazság áll az oldalatokon? A meggyőződés még nem igazság. Kiváltképpen nem a fanatizmusra épülő meggyőződés. Meggyőződésből embereket vertek agyon nem olyan régen. Politikai és anyagi érdekből – a kettő sokszor azonos – fosztottak ki százezreket ebben az országban mindenféle ürüggyel és „meggyőződéssel”. A huszadik században legalább háromszor próbálták meg egész nemzedékek munkáját ellopni, sajnos részben sikerrel. Több szinten folyt a kirablás – a megszállók rablása, a „jóvátétel”, a pénzromlás. S akkor ott volt még a proletár diktatúra – szocializálás, államosítás, kollektivizálás –, s még a fondorlatos privatizáció. Ezeket túlélni legalább olyan bravúr volt, mint a tatár-török-német-orosz bejöveteleket. De hát háború volt: világháború, hidegháború. Háború a saját nemzetünk ellen.

Most is háború van. Proxyháború – azt is mondják. Vagyis „helyettesekkel” vívott háború. Első ránézésre valóban, mintha Ukrajna lenne a helyettes, de ki tudja? Százéves távlatból, az is lehet, hogy Oroszország, vagy éppenséggel mindkét fél. Mindenesetre engem szorongással tölt el a háború. Ez már éppen elég baj lenne. De közben rögzítem, hogy a háború kitörése óta télen már csak a házam negyedét tudom fűteni. Ez is nyomaszt. Lehet, hogy ezt is csak annak köszönhetően tudom fenntartani, hogy van „rezsicsökkentés”. Itt van még az infláció. Kis megtakarított pénzem minimum harmadával zsugorodott, ha a vásárlóerőt nézem. Ma már elméletben sem tudnék megvenni egy jobb új autót, s egy jobb éttermi ebéd már luxuskategóriába csúszott. A szolgáltatások árai – az autógumi-szervíztől az magánorvosi rendelésig – olyan szintre csúsztak, ami már a szabadrablás határát súrolja. A piac mindent elrendező erejében eleve nem hittem – hisz az egész világgazdaságot egy hatalmas kartellnek érzem –, még kevésbe a központi irányításban, tervezésben, kalkulálásban.

Lám igazságtalan vagyok! Mert volt itt azért jó néhány év, talán egy évtized is 2010-től, amikor jól mentek a dolgok. Működött a világ. Aztán jött a Covid, a mesterségesen gerjesztett energiaválság, a háború. Összefüggenek ezek? Vagy csak úgy, véletlenül jöttek? Naivitás? Ostoba összeesküvés-elmélet? Nem, nem. Mindez a háborúról szól. Amiről azt hittük, hogy már nem lehetséges. Önteltség, önhittség volt. Hiszen háború rengeteg folyt a világban. Még Európában is. A délszláv háború, klasszikus tömeggyilkosságokkal. Városok lerombolásával. Embermilliók elűzésével.

Történelem, történelem. Benne élünk. Az Európai Unióban. Mi már levontuk a tanulságokat. A nagyszüleink és az unokáink igazságaiban. Méltányosság, kölcsönös előnyök. Európai világkép. Tisztelet. Áldozatkészség. Tisztaság. Ha istenesség már nem is, de legalább kultúra. Érdekek, persze, de érzelmek is. Sérelmek helyett természetes öntudat, zsarnokmegvető mentalitás. Nyomásgyakorlás, zsarolás helyett erkölcs. Az egyetértés és egyet nem értés joga. Anyagiasság felett lélekérzékelés. Inspiráció. Ha mindezeket üres, zörgő közhelyeknek érezzük, már nagy a baj. Én annak érzem. Talán a háború az oka, talán a háború is csak következmény. Talán mert két hete félvakon kuksolok a szobámban, s egy emberi arcot sem láttam azóta. Talán mert félek, hogy ez vár rám a még hátralévő időben. Talán mert a háborús gondolatokban tükröződik az emberiség reménytelensége, talán mert már emlékezni sincs mire, talán mert elvadultam pusztító magányomban, talán mert még mindig hallhatatlan magasba törekszem. Talán mert cserben hagyott a történelem, s már csak tagadás van a szívemben. Talán mert még mindig hiszem, hogy a megfáradt szemnek láthatatlan kék tengeröbölben még ott ring a hajó, mely kiröpül majd velem a csatáktól mentes örömteli időbe. A végső elembe, történelembe.

A szerző történész

Elolvasom a cikket