Ezt persze nem úgy kell elképzelni, mint a házasságot, szó sincs ásó-kapa-nagyharangról, azaz nem minden barátság hosszú távú, a legtöbbje alkalmi, meghatározott időre szóló. Ez így van, akár tetszik, akár nem. Összesodor minket az élet mindenféle helyre és mindenféle időkben, iskolák, munkahelyek, katonaság, sportegyesület, aztán aprózhatnánk még, de minek. Aki ezekben nem hagy minket egyedül és nem hagy cserben, az a barát. Ha elsodródunk egymástól, a barátság nem hal meg, nem múlik el, átalakul egy másfajta viszonnyá.
Az 1980-as évek második felében nagy barátságba bonyolódtam Alexa Károllyal. A régi Mozgó Világ szerkesztője volt, én meg szerző, aztán a különböző társaságokban gyakran találkoztunk. Kiderült, hogy sok minden van a világban, amiről hasonlóan gondolkodunk. Ezeket az ügyeket vagy élőszóban, vagy a korabeli kommunikáció bevett formájában, levélben tárgyaltuk meg. Így például azt a történetet is, hogy milyen is lehet egy igazi horrorfilm. Annak kapcsán került ez szóba, hogy Alexa még a Mozgó Világos időkben Kulin Ferenc főszerkesztővel egy irodalmi konferenciára Nyugat-Németországba utazhatott. Ott elmentek egy moziba, ahol az akkoriban igen népszerű Cápa című amerikai filmet vetítették. Ültek ott egymás mellett sötétben, egyre jobban hatalmukba kerítette őket a film keltette szorongató félelem, és akkor – emelte rám szemét Alexa – papi, ő így szólította azokat, akiket kedvelt, szóval, papi, megfogtuk egymás kezét, Kulin Feri legalább annyira félt, mint én, mint a gyerekek, pedig ez a Cápa nem is volt horrorfilm. Mi meg nem vagyunk homokosok.
A hetvenes években, amikor óriási divat volt az Erdély-járás, én abban, mint általában divatos dolgokban, nem vettem részt. Egyszer voltam ott átutazóban, Bulgáriából vonatoztam haza, Nagyváradon leszálltam, és néhány órát a városban járkáltam. Egy fiatalember arra kért az utcán, hogy adjak már neki valami magyar könyvet, vagy ha most nem is, de küldjek majd otthonról értelmező kéziszótárt. Furcsálltam, később azt mondták, hogy az ilyen figurák általában titkosrendőrök, így hát hiába volt nálam a címe, nem kapott tőlem könyvet. Erdély. Azt mondta Alexa, hogy, papi, mi volna, ha elkísérnél engem Kolozsvárra? Akkor már nem volt divat arrafelé járkálni. Rendben, mondtam, tudod, mi néhány apróságot ilyenkor vinni szoktunk magunkkal. Mit, kérdeztem. Hát ott nagy nincstelenségben élnek a népek, cukrot, lisztet, olajat, szappant meg ilyesmiket, ha gondolod, beszállhatsz. Megpakoltuk a Skodámat mindenfélével és elindultunk. A határon Kent cigarettát adtunk a román vámosnak, legyintett, menjünk. Az első alkalommal, amikor Kolozsvárra mentünk, még nem volt betiltva az, hogy magánlakásokban vendégül lássák a magyarok a magyarokat. Egyed Péter elvitt minket Balla Zsófiáékhoz. A Kolozsvár közepi lakás egy vastag falú, régi, oszlopos tornácos házban volt. Egy nagy szoba és egy nagy konyha. Hideg volt, de a szobában megrakták a cserépkályhát, ott ágyazott meg nekünk Balla Zsófia költőnő. És, ti? – néztem rá –, ti hol alusztok? A mamájával lakott. Nekünk kitűnő hely a konyha, bólintott, mi ezt így csináljuk, ha ilyen komoly vendégeink jönnek, mint ti, máshogy ezt nem is lehet megoldani. Másnap hosszú beszélgetést folytattunk a legújabb verseiről és készülő könyve illusztrációiról. Tőlük indultunk el kolozsvári látogatásunk jó néhány körére.
