A részekből csak akkor tudunk az egészre következtetni, ha az alkotóelemek magukban hordozzák az egész tulajdonságait. A rendszerelmélet egyik tétele ez, mint az is, hogy ha egy rész bekerül az egészbe, a rendszer az elemekre külön-külön korábban nem jellemző új tulajdonságokat és hozzá tartozó struktúrákat hoz létre. S a rendszer szempontjából nem az egyedi, hanem a közös tulajdonságok fontosak. Egy közismert példa szerint: ha belemerítek a tengerbe egy vödröt, és abban nincsen hal, nem állíthatom, hogy a tengerben nincs hal, csak azt, hogy a tengernek ebben a vödörnyi kis részében nincs. Ha a vödör vízben látok egy halat, elmondhatom, hogy a tengerben van hal, de a mennyiségére vonatkozóan nem tudok biztos adattal szolgálni azon túl, hogy a tengerben legalább egy hal van. De ha megkóstolom a vizet, nyugodtan kijelenthetem, hogy a tengervíz sós, mert ez a vödör víz is hordozza a tenger általános (kémiai) tulajdonságait.
Analógiát alkalmazva: ha azt szeretném vizsgálni, hogy egy vers mennyire tükrözi a költő egész munkásságát, nem biztos, hogy a kiválasztott műalkotás (mint rész) alkalmas az életmű (az egész) jellemzésére. Érdemes olyan anyagot keresni, amely nagyobb merítést kínál. Arany Jánosnál például a Toldit. S vajon melyiket? Mivel a Toldi első és keletkezési idejét tekintve második (a Toldi estéje) része inkább a fiatal Arany (noha számos eleme előre jelzi az érett költő líráját, morális és poétikai értékrendjét), a Toldi szerelmét is szemügyre kell venni (kései költészetének és ifjú epikus irányainak összekötőjét). A trilógia már majdnem alkalmas arra, hogy Arany költészetét jellemezzük, s a „majdnem” oka az, hogy be kell vonni a történelmi, lélektani és hiedelemballadákat is. A trilógia és a balladák alkotják azt a rendszert, melynek egyes elemei önmagukban is rendszerként viselkednek, és részeinek általános jellemzői az egészet jelölik.
A különösebb rendszertulajdonságokat nem mutató jegyzeteim újévi selejtezése során bukkantam rá az irodalmat rendhagyó módon értelmező „bevezetésre” (azt is illusztrálandó, hogy a magyar műveltségterületi szigorlat tételei között miért szerepel az „Arany János életművének rétegei a Toldi és a balladák tükrében”). A példák azonban hiányoztak, melyeknek épp a részek általános tulajdonságairól kellett volna szólniuk, de a lap hátoldalán ez állt: „Vojtina ars poeticája, Babits irodalomtörténete, Eco a hamis állításról”.
Eco tizenkét előadása, az Óriások vállán és Babitstól Az európai irodalom története egymás mellett állt a polcon, aminek az elfelejtett szándékon kívül más okát nehezen találtam. Az előadások művészeti és irodalmi fesztiválokra készültek az Eco számára kedves témákról (a szépségről és rútságról, a titkokról és összeesküvésekről, az abszolútról és relatívról vagy a paradoxonokról). Babits könyve óriásesszé, nem klasszikus irodalomtörténet, hanem az európai irodalom 1760–1925 közötti időszakának Babits irodalmi önértelmezésébe applikált kettős tükre: milyennek látja az európai irodalmat, s hogyan tisztázódik benne értékrendje.
A könyvet kinyitva sejtettem, mi kapcsolja rendszerbe a jegyzeteket: Arany Vojtina ars poeticájának egyik alapkérdése, a művészi igazmondás, az esztétikai szép, az erkölcsi jó és a filozófiai igaz mellérendelő viszonya. „Hazudni rút” ugyan, de a költőnek a művészi igazmondás miatt szüksége van rá, hogy valóság helyett a valóság látszatait adja, a „költött” vagy fikciós valósággal (a valóság égi másával) hozza létre a varázslatot. Az európai irodalom történetének első fejezete az Irodalom és hamisítás címet kapta. Babits azt vizsgálta, hogy a „konstruált őskor” (s általában a teremtett hősvilág, az „irodalmi hamispénz-verés”) milyen új eszményeket, eszmekövetést tesz szükségletté, ezzel azt is állítva, hogy az irodalom alakítja az életet, paradox módon a fikció gazdagítja az ember valóságérzékelésének képességeit. „Nem a varázsszó a fontos, hanem a varázs” – írta, egybehangzón az idézett Arany-verssel.
Umberto Eco nyolcadik előadásában szintén a hazugságról értekezett, s már a cím is árnyal (Hamisan állítani, hazudni, hamisítani), belátva, hogy különbség van a hazugság és a nem tudás között. Lehet hamis állítást tenni tévedésből, a tényszerű tudatában, annak szándékos elferdítésével azonban már hazudik az ember. A tudatlanságból fakadó hamis tényállítás filozófiai és világképi kérdés, a tudatos hazugság morális és etikai. Létezik taktikai hazugság is, egyes diplomáciai helyzetekben az igazmondás helyett célravezetőbb a színlelés.
Nem lehet hazugság a szépirodalmi fikció, mert az nem valótlanságot állít (hogy átverjen valakit és ártson vele), hanem „egy lehetséges világot konstruál”. Nem tartozik ide a rosszhiszeműség, ha „valaki ismeri ugyan az igazságot, de becsapja magát – és a végén még hisz is az öncsalásnak” – fogalmaz Eco. Az irónia (mikor az igazságnak épp az ellenkezőjét mondjuk) azt feltételezi, hogy ezt megfelelő intelligenciával kezelje a címzett, mert ha nem veszi észre az állításban rejlő iróniát, még inkább nevetség tárgya lesz.
S vajon igazmondás vagy hazugság-e a másolat? A firenzei Piazza della Signoria Dávid-szobra nem képes-e azt a mágikus érzést kelteni, mint az eredeti a Galleria dell’Accademia kupolacsarnokában? Itt sem a „varázstárgy”, hanem a varázs a fontos, a kultuszhordozó jel replikációiban (mint ismétlődő részekben) benne van az egész: az emlékezet és a képzelet.
Ígéretesen indult az év. A vödör tengervíz példája az elfelejtett jegyzetlapon Arany és Babits műveivel vezet a Ponte Vecchiót tükröző Arno folyóig. Működőképes a rendszer: az irodalmi igazmondás (a tényszerűen ismert és a lélekenergiák fényében látható valóságok relációja) életben tartja az emlékezetet, és működteti a képzeletet.
A szerző irodalomtörténész
