Divat volt leszólni, a múlt ködébe utalni a hagyományos, úgynevezett csöves tüzérséget a 2000-es években. Olyannyira, hogy egyes „szakértők” az „ágazat” totális kiveszését jósolták – ám mint kiderült, ennél nagyobb bakot sem képletesen, sem a valóságban nem lőhetett egyikük sem. Hogy messzebb ne menjünk, elég a napjainkban is zajló – és az EU „jóakaratú” szándékai szerint korántsem a béke, hanem a még nagyobb emberi és anyagi nyomorúság irányába tendáló – orosz-ukrán konfliktusra utalni.
A tüzérség ugyanis bebizonyította, hogy a drónok és GPS vezérelte, a sarkon maguktól beforduló rakéták korában is szerepe van. Nem is csekélység, hanem éppen ellenkezőleg, döntő módon. Példának okáért egyes frontokon Moszkva csapatai néhány óra alatt több 155 milliméteres lőszert használnak föl, mint amennyivel az Egyesült Királyság teljes hadereje rendelkezik betárolva a saját raktáraiban. S ezzel a tettükkel olyan sikert értek el az ukránokkal szemben, amelyre még a „mindig kiválóan értesült” angol titkosszolgálat sem tudott dehonesztálót mondani.
Csak a miheztartás végett, az elképesztő tűzösszpontosítás az orosz haderőnek nem valami újkori szokása, hanem eléggé régre visszanyúló fegyvernemi hagyománya. Hogy hirtelen ne más sorsát idézzük elegendő arra emlékeztetni, hogy a Margit-vonal 1944-es áttörésekor a szovjet fél néhány kilométernyi frontszakaszra három óra alatt nyolcvanezer (80.000) darab tüzérségi gránátot lőtt ki. Ez olyan tűzorkán, amit nem lehet emberi ésszel elképzelni – legfeljebb személyesen átélni.
Igaz, józan eszű polgár ezt még az ellenségének sem kívánhatja.
Kényszer szülte versenytársak Ukrajnának: az izraeli haderő lövi Gázát tavaly december 28-án
Fotó: AFP / Jack Guez
Az Európai Unió vezetői tavaly jelentették be, a kontinens cégei egymillió darab tüzérségi lőszert szállítanak 2023-ban Ukrajnának. Ugyanakkor a józan gazdasági és katonai szakértők már akkor felhívták a figyelmet, hogy ez a törekvés sokkal inkább a politikai vágyálom mint a realitás világába tartozik. Utaltak arra, hogy az üzemeket nem csak a nyersanyagok beszerzésének nehézségei, hanem azok árainak – stílszerűen kifejezve – robbanásszerű emelkedései sújtják. A koronavírus járvány miatt megszakadt ellátási láncok még nem álltak helyre, az energiaköltségek pedig már 2022-ben az egekbe szöktek s nem is apadtak érezhető mértékben.
Szintén nem a teljesítés irányába hatott, hogy a tulajdonosok nem látták – s igazán ma sem látják – biztosítva, hogy az egyszeri, ugyanakkor több száz millió euró kiadást igénylő kapacitásnövelés a háború lezárása után is tartósan le lesz kötve. Arról nem is szólva, hogy a speciális szaktudással rendelkező dolgozók sem húzhatók elő valamiféle varázsdobozból, hanem azok képzésénhez pénz és legfőképpen sok idő kelletik.
Egy háborúban pedig nem csak a pénz, hanem az időfaktor is kiemelt tényező.
Azóta pedig újabb, kényszerszülte vásárló jelent meg a piacon, aki épp ugyan arra a termékcsoportra (155 milliméteres lőszer) pályázik mint Ukrajna. Ugyanakkor Izraelnek – lévén róla forog a szó – két behozhatatlan előnye biztosan akad Kijevvel szemben: egyrészt azonnal és megbízhatóan fizet, nem pedig a kutya vacsoráját idéző (értsd: bizonytalan) hitelek terhére. Másrészt pedig Jeruzsálem segélyezését kimondva-kimondatlanul (és joggal) minden európai szereplő előrébb valónak érzi, mint a velejéig korrupt Kijevét.
Szintén nem segítette az EU terveit, hogy a látszólagos nagy egyesült felbuzdulás, azaz az egymilliós lőszerszállítás beharangozása mögött valójában mindenki a saját zsebére játszott. Ez praktikusan annyit tett, hogy több tagállam is másként látta a boldog jövőt mint a brüsszeli bürokraták. A képlet nagyjából így írható le: mi „odaadjuk” Kijevnek a saját, lejárt tételeinket „ti” pedig a közös kassza terhére bevásároltok „nekünk” az új termékekből. Kaja Kallas észt miniszterelnök például minden különösebb erkölcsi skrupulus nélkül arra használt fel e „remek” lehetőséget, hogy a haderő elavult technikáját tokkal-vonóval az ukránoknak ajándékozza, majd az EU-s adófizetők pénzéből frisset szerezzen be. De a szlovákok és a csehek sem mentek a szomszédba, amikor elküldték a még a szocializmus idején készített, s durván ötven százalékban működőképes páncéltörő rakétáikat Kijevnek.
Mondhatni „jóféle” EU-s szokás szerint az sem igazán volt tisztázott, hogy a gyártásra elkülönített egymilliárd eurós keretet miként kell fölhasználni. E téren főleg Párizs keveredett vitába szinte mindenkivel, aki úgy vélte, hogy a sürgősség felülírja azt, hogy melyik cég és hol (mely kontinensen) készíti el a lőszereket. Természetesen a galloknak is maga felé hajlott a keze, s jól jött volna nekik odahaza az a pénz (vagy annak jó része) amit Brüsszel erre a projektre szánt…
Mindent összegezve a kétkedőknek lett igazuk, s a leszállított mennyiség alig az egyharmadára rúg a tervezettnek. Magyarán mondva az ukránoknak nem lett több „malaca” – mely a katonai szlengben a hasas és nehéz lőszer megfelelője.
Az ígérgetés természetesen most sem hiányzik, olyannyira, hogy egyes politikusok már havi (!) háromszázezer lőszer leszállítását ígérik Ukrajnának. Igaz, az nem egészen világos, hogy ezt kitől, mikor, kinek a zsebére és mikortól kezdik – s akkor a logisztikáról még egy szót sem ejtettünk.
A sors furcsa fricskája, hogy az ellenségnek kikiáltott Oroszok közben hozzájutottak a maguk egy (vagy sokkal inkább több millió) malacához – Észak-Koreából. Az örök rivális déli hírszerzés úgy véli, a Vlagyimir Putyin és Kim Dzsongun között szeptemberben végbement csúcstalálkozón egyeztek meg a felek arról, hogy a Phenjan mindenben támogatja Moszkva harcát a Nyugat ellen. Az pedig szinte csak hab a tortán, hogy a nyugati felderítőszolgálatok berkeiben nyílt titok, Peking sem ül ölbe tett kézzel.
Zárásként pedig talán elegendő arra utalni, hogy egyetlen lövedék ára a háború előtti nagyjából kétezerről nyolcezer (!) dollárra ugrott. Azaz el lehet képzelni, hogy ez mi bevételt jelent a fegyvergyárosok és a részvényesek, valamint az általuk pénzelt háborúpárti EU-s politikusok számára – az adófizetők pénzéből.
