Hétfőn érkezett a bejelentés, hogy lemond Élisabeth Borne francia miniszterelnök. Emmanuel Macronnak ezért új kormányfőt kell találnia egy kihívásokkal teli év elején, amikor is Párizs olimpiát rendez, a mindig hektikus francia politikum pedig az európai parlamenti választásra készül.
A De Gaulle által bevezetett francia prezidenciális rendszerben mindig az államfőé a döntéshozói főhatalom, a kormányfő pedig elsősorban az elnöki döntések végrehajtója. Ezen túlmenően pedig minden időben kiválóan alkalmas a bűnbak szerepére, hiszen ha az elnöki politika ellenállásba ütközik, ha összecsapnak a hullámok az államfő feje fölött, akkor már gyakorlattá vált Franciaországban, hogy egy miniszterelnök-cserével próbáljon új irányt, új lendületet adni a kormányzásnak.
A 66 éve fennálló elnöki rendszerben ennek megfelelően mindig gyorsan fogytak a kormányfők
– egyedül Nicolas Sarkozy tartott ki ötéves elnöksége alatt Francois Fillon mellett. Mitterrand hat, Chirac négy kormányfőt fogyasztott el, még a kemény, határozott vezetőnek nehezen nevezhető Francois Hollande is három miniszterelnökkel csinálta végig ciklusát.
Emmanuel Macronnak is negyedik alkalommal kell kormányfőt találnia maga mellé. Hat és fél év alatt előbb Édouard Philippe, aztán Jean Castex, 2022 májusa óta pedig Élisabeth Borne volt a miniszterelnöke, miközben a nagyívű tervekkel elnökké választott
Macronnak egyre több társadalmi ellenállással kellett otthon szembenéznie,
míg aztán a 2022-es választásokon ugyan saját elnökségét tovább tudta folytatni, de a nemzetgyűlésben elveszítette az őt támogató többséget.
Macron második elnöki ciklusában ezért alapból egyfajta béna kacsaként működik, igaz, elnöki jogköreivel és a nemzetgyűlésben még kisebbségből is áterőltethető döntésekkel – igaz, ilyenkor utána bizalmatlansági szavazással kell szembenéznie az államfőnek – még marad némi mozgástere. A mozgástérre pedig szüksége is van egy ilyen sűrű év előtt, az olimpiarendezéstől az európai parlamenti választásokig, miközben mind a Franciaországban erős szélsőbal és a náluk is erősebb radikális – bár jó ideje mérséklődő – jobboldal két oldalról is támadja őt.
De miért is mondott le Élisabeth Borne miniszterelnök? Elsősorban nyilván épp az elmúlt két év közéleti viharai miatt, amik a legravaszabb politikusokat is felőrölnék. A francia társadalom idegeit az elmúlt évben – is –
a kormányzat nyugdíjrendszer-átalakítási tervei, valamint a migrációs helyzet borzolták.
Egy Németországgal ellentétben Franciaországban nyílt és éles vita folyik minden lényegi társadalmi jelenségről, s a fentebb emlegetett szélsőbaltól szélsőjobbig mindenki mondja a magáét.
A centrista-liberális Macron-féle kormányzat nehezen tud a társadalmat mélyen megosztó kérdésekben olyan utakon járni, olyan döntéseket hozni, amely mindenkinek megfelelne. A vonalas baloldalnak túl elitista, túl jobbos és rendpárti Macron politikája; a jobboldal viszont globalizációpárti, nemzetet romboló erőket képviselő politikusnak tartja az elnököt, s nem hatja meg őket Macron alkalmi rendpárti vagy nemzeti nagyságról elhangzó szólamai.
2023 ismét tömegtüntetésektől és néha erőszakos utcai jelenetektől volt hangos Franciaországban
– az elnök kormánya körül pedig meglehetősen elfogyott az amúgy is ritkás levegő.
Macron pártja most már 8-10 százalékponttal van lemaradva a Le Pen-féle Nemzeti Tömörüléstől a közvélemény-kutatásokban. Mivel még az EP-választási kampány kezdete és az olimpiai évad nyitánya előtt vagyunk, s még jó három év van hátra elnökségéből, ez egy jó pillanat az elnök számára, hogy a francia hagyományoknak megfelelően új kormányfővel vágjon neki az új kihívásoknak.
A korábban szocialista kormányzatok mellett csendes hivatalnokként dolgozó Élisabeth Borne most csendben távozik hivatalából: a mór megtette kötelességét, a mór mehet – az elnök pedig tovább pózolhat az aktív, cselekvő államférfi szerepében.
