A mínusz harminc fokos hidegben, lakatlan területen eltűnt turistacsoport tagjainak egy részét csak egy hónappal azután találták meg, hogy nyomuk veszett, további négy tetemet pedig csak jóval később, májusban fedeztek fel. A több mint különös események végére a mai napig nem sikerült pontot tenni, ám tucatnyi spekuláció látott már napvilágot. A gyorsan lezárult nyomozás és a dokumentumok titkosítása a szovjet kriminalisztika egyik legrejtélyesebb ügyévé tették a több mint hatvan éve megoldatlan talányt: mi vezetett a fiatalok erőszakos halálához?
Ügynök a csapatban.
1959 elején Igor Alekszejevics Gyatlov, a rádiótechnikai kar végzős hallgatója vezetésével az Uráli Politechnikai Egyetem hegymászókörének kilenc tagja egy 200 kilométeres, igen megerőltető, hegymászással kombinált sítúrát tűzött ki maga elé célul.
Gyatlov gyakorlott hegymászó volt, a terület az eset óta az ő nevét viseli.
Egyes források szerint a túravezető ezt az alkalmat egyfajta tréningnek is szánta, mert nagy álma az volt, hogy a diploma megszerzését követően egy valódi sarkköri kutatócsoportba is kéri majd a felvételét.
A tapasztalt túrázónak számító huszonévesekből álló csapat hat egyetemistából és három friss diplomás, de már elhelyezkedett mérnökből állt.
Közülük kettő a szovjet hadsereg plutónium-szükségleteinek kielégítéséért felelős, Cseljabinszk–40 fedőnevű vállalatnál dolgozott.
A csoporthoz tizedikként, az utolsó pillanatban csatlakozott a fiatalok számára teljesen ismeretlen, tetoválásokkal teli, profi magashegyi túravezető, a 37 éves Alekszandr Alekszandrovics Zolotarjov, aki – mint később kiderült – a szovjet belső elhárítás tisztjeként tevékenykedett.
Miután a csoport tagjai beszerezték a hatóságoktól a távolmaradási hozzájárulásokat és az útvonalengedélyt – amin valószínűleg nagyot lendített, hogy a kirándulást a Szovjetunió Kommunista Pártja a napokban tartott XXI. Kongresszusának ajánlották – január 25-én útnak is indultak Szverdlovszkból (a mai Jekatyerinburgból).
Életmentő betegség.
A fiatalok történetét naplótöredékekből, fényképekből, illetve a későbbi kriminalisztikai vizsgálatokból rekonstruálták.
A csoport az első, vonattal megtett ötszáz kilométer után egy Ivgyelj nevű kisvárosba érkezett meg, majd egy rövid teherautós utazás után január 27-én már valóban megkezdődött a túra: a csapat a Vizsaj nevű települést már sífelszerelésben, gyalog hagyta el, hogy megkezdje útját az első célállomás, az Otorten-hegy felé.
Másnap reggel azonban egy nem várt esemény zavarta meg a fiatalokat: Jurij Jefimovics Jugyin, a harmadéves mérnök-közgazdász hallgató hastáji fájdalmakra kezdett panaszkodni, és hőemelkedése volt.
Betegsége mentette meg az életét. A csoport ugyanis – élénk tiltakozása ellenére – visszafordította Jurijt az alig húsz kilométerre található Vizsajba.
Miközben a fiú a településen kielégítő orvosi ellátásban részesült, a kilenc főre fogyatkozott csapat folytatta útját az északkeleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok) ösvényeit követve.
A csoport társuk elvesztése ellenére is kiváló tempóban és felhőtlen hangulatban rótta a kilométereket. 1959. február 1-jén letáboroztak a Holatcsahl, azaz a Halálhegy igen meredek, mintegy 15 fokos dőlésszögű oldalában, közel 1080 méteres magasságban.
A túrázók – miután fát gyűjtöttek, tüzet gyújtottak és konzerveket melegítettek – hét óra körül megvacsoráztak, majd nem sokkal később – életükben utoljára – elvonultak lefeküdni.
Titokzatos vércseppek és narancssárga bőr.
Az előzetes megállapodás szerint a csoport elsőként Vizsajba való visszaérkezésekor adott volna életjelet magáról. Bár a tervek szerint a legkésőbbi időpont február 12-e lett volna, Gyatlov már megbetegedése előtt jelezte Jugyinnak, hogy a túra valószínűleg tovább fog tartani. Így egy ideig senki sem találta furcsának, hogy a fiatalok nem jelentkeznek.
Négy nappal később az egyetem azonban már elkezdett saját hatáskörben vizsgálódni, amikor pedig már egy hét is eltelt a megadott időponthoz képest, a hadsereg, a rendőrség és a hegyimentők alakulatai, valamint több száz önkéntes részvételével megindult az átfogó keresés, amelybe nem sokkal később már a légierő is bekapcsolódott.
A 4 ezer km²-nyi terület átfésülése után végül február 26-án találták meg a fiatalok utolsó táborhelyét, hamarosan pedig öt holttestre is rábukkantak. A helyszínen több furcsaság várta a szakértőket, mint egy krimiben: a sátor falát belülről késsel vágták fel, ami arra utal, hogy a bent lévők olyan gyorsan akartak kijutni, hogy nem volt idejük a sátor madzaggal összefogott bejáratával bíbelődni
Megállapították, hogy meneküléskor a táborhelytől annyifelé futottak, ahányan voltak, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól. A fenyőfa ágairól nagyjából 4,5–5 méter magasságig le voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára, annak ellenére, hogy az első ágak csak 2,8-3 méter magasságban kezdődtek. Erre utal, hogy négy embernek sebes volt a tenyere és a lábszára.
A nyomok alapján kiderült, a túrázók tüzet is gyújtottak, és megpróbáltak visszajutni a sátorhoz. Ez a 22 éves Zinaida Alekszejevna Kolmogorovának sikerült a legjobban, akinek 650 métert sikerült megtennie. A lány holtteste mellett vércseppeket fedeztek fel, amelyekről a genetikai vizsgálatok kiderítették, nem a csoport tagjaitól származnak. A tetemek közül kettőn nem volt lábbeli, hármójuk pedig csak alsóneműt viselt.
Az egyik holttestnek hiányzott az orra, többjükön égési sérülés nyomai voltak láthatók, Rusztem Szlobogyin pedig úgy szenvedett koponyaalapi törést a fenyőfa és a tábor között félúton, hogy nem volt mellette más lábnyom. Mindegyik holttest bőrszíne narancssárgás volt.
Bizarr fénygömbök.
Májusban, a hóolvadások után a maradék négy holtestet is megtalálták egy több méter mély vízmosás szélén.
Kiderült, hogy a Ljudmila Alekszandrovna Dubinyina nevű áldozatnak úgy tört el minden bordája és mozdultak el belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem látszott a testén, szemeinek és nyelvének pedig hűlt helye volt.
Ez utóbbit később azzal magyarázták, hogy a test bomlása a száj körül kezdődött meg. A titokzatos Zolotarjovnak – ugyanúgy mint Ljudmilának – csak a jobb oldali bordái törtek el.
A boncolás megállapította, hogy ötük halálának kihűlés volt az oka, hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik túrázó halála pedig a fizikai trauma és a kihűlés együttes hatására következett be. Hat holttesten egyébként radioaktivitás nyomait is felfedezték.
S ha mindez nem volna elég, Zolotarjov fényképezőgépéből nyoma veszett a filmnek, 50 kilométerrel odébb pedig egy másik túracsoport a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket látott ide-oda cikázni.
A nyomozást meglepő gyorsasággal, május 19-én zárták le. A hatóságok megállapították, hogy a túrázókat olyan természeti erők behatásai érték, amelyek erején nem tudtak felülkerekedni.
Az incidens közvetlen környékét 1962 nyaráig zárt területnek minősítették, ahová csak külön engedéllyel lehetett belépni. A nyomozás iratait titkosították, s csak 1990-ben oldották fel részben, amelyekből kiderült: valószínűleg felsőbb utasításra, de igencsak felületesen jártak el a korabeli szakértők.
Földönkívüliek, féltékenység és a jeti
Természetesen a szemtanúk hiányának és a tucatnyi furcsaságnak köszönhetően az eset az összeesküvéselmélet-hívők kedvence lett. Többen tudni vélték, hogy a helyi lakosok, a manysik gyilkolták meg a túrázókat, akik behatoltak előbbiek szentként tisztelt területére.
Mások úgy gondolják, elég volt megijeszteni és kikergetni a csoport tagjait a sátorból, a hideg orosz tél pedig bevégezte munkájukat. Bár a nyomozó hatóság több manysit is őrizetbe vett, semmit sem tudtak rájuk bizonyítani, így elengedték őket.
Sokakban felmerült, hogy lavina végzett a hegymászókkal, de egyrészt szokatlan, hogy tapasztalt túrázók lavinaveszélyes helyen verjenek tábort, másrészt ez nem magyarázná meg, hogy a csoport sátra miért látszott három hét eltelte után is a levegőből. És akkor még nem beszéltünk az eltűnt nyelvről, a kivágott szemről, a vérnyomokról és az égési sérülésekről.
Volt, akik szerint a nemek aránytalanságának volt betudható a tragédia: a csoport több fiútagja is ráhajtott a két lányra, és a féltékenység egymás közötti leszámolásba torkollott. Eszerint a verzió szerint Jurij Jugyint sem betegsége miatt fordították vissza, hanem azért, mert potenciális vetélytársnak tekintették.
A közelben túrázó másik csoport, valamint a helyi lakosok által is észlelt különös égi jelenségek miatt az UFO-hívők a földönkívüliek látogatásának tudták be a tragédiát. Az ezoterikus elmélet mellett kiállók szerint ez megmagyarázná, hogy az egyik áldozat durva belső sérüléseinek nem volt külső nyoma. Voltak azonban, akik talán még az idegenek bevonásánál is tovább mentek, és a hegyekben élő jeti kegyetlenkedését látták a szerencsétlenség mögött.
Végül a sokak által leghihetőbbnek tartott összeesküvés-elmélet szerint – amelyet a hatóságok viselkedése is megerősített – a fiatalok egyszerűen rossz időben voltak rossz helyen: egy fegyverkísérlet hatókörébe kerültek. Táborhelyük egy korábbi rakétakilövő állomás területén helyezkedett el, a túrázók pedig tudtukon kívül egy szigorúan titkos esemény szemtanúi lehettek.
Egyes vélemények szerint a térség felett megjelenő fénylő gömbök is erre engednek következtetni, és a radioaktív szennyeződés is emiatt kerülhetett az áldozatok ruházatára. Belső sérüléseikre azonban ez nem ad magyarázatot, így az elmélet hívei szerint egy KGB-osztag tisztította meg a terepet a nemkívánatos szemtanúktól.
