Nem tudom, hogy ismertem meg. Nem tudom, hol és mikor. Egyszer csak ismertem, és rögtön olyan volt, mintha mindig ismertem volna. Mégis meglepődtem, amikor először hívott meg magukhoz. Mert elhittem, szó szerint értettem azt, ami süt az írásaiból: a gyökértelenséget, otthontalanságot, kínzó magányt. Aztán a Sas-hegy oldalában álló budai ház kertjében üldögélve, vörösbort kortyolgatva és María karibi rákocskáit ropogtatva megrendülten bámultam a görnyedt, félig földre töpörödött vén eperfát, amit talán még a dédpapa ültetett, és ami már akkor is öreg volt, amikor komoly sérülést szenvedett a második világháború vége felé. Itt ezek a földek mind a mienk voltak, mutatott körbe a villákkal, gondozott kertekkel sűrű hegyoldalon, aztán mesélt a fölmenőkről, a nagypapáról, aki a Szent János Kórház sebészprofesszora volt. Valahogy szóba került Rozsnyó, hogy az én apai ágam oda való. Elújságolta, hogy úgy sejti, az egyik Ferdinandy-ős, valamikor az 1600-as évek vége felé, Rozsnyó polgármestere volt. Bementünk a lakásba, fényképeket mutatott a falakon: nyalka férfiak karddal és díszmagyarban, szigorú tekintetű asszonyok, festmények, rajzok, portrék. Nem tudom, hogy azon nyomban nekiszegeztem-e a kérdést, hogy már akkor meg mertem-e kérdezni, hogy akkor hát hogy is van a kallódás, sodródás, gyökértelenség, miféle álca ez a tán sosem létezett otthontalanság, idegenség.
Egyszer később, sokkal később, Floridában azt mondtam neki: „Kalandor vagy. Úgy sajnáltatod magad, hogy mindenki irigyel, mindenki arra az életre vágyik, ami neked megadatott. Ha négyszáz évvel hamarabb születsz, talán ott lábatlankodsz Cortés vagy Pizarro hajóján és indiánokat ölsz.” Nem nevetett, elgondolkodva meredt rám aztán maga elé. María dühösen szólt közbe: „No! Nem kalandor. Gyáva. Ment a könnyű úton, ment a nagybácsi után.” Utóbbi, a menés, igaz ugyan, hiszen amikor Gyurka a karibi szigeten horgonyt vetett, akkor Ferdinandy Mihály Béla Mária, a történész-író nagybácsi már valóban évek óta a Puerto Ricó-i egyetem antik és középkori történelem, valamint irodalomtudományi tanszékének oktatója volt. Nekem azért mégsem akarózik egyetértenem a könnyű úttal. Mert Puerto Rico előtt, a különben valóban nagy formátumú nagybácsi előtt is történt egy és más.
A gyerekkorról csak egészen kurtán: világháború, bombák, halott nagyszülők a romok alatt, oroszok, kicsapatás a piarista gimnáziumból, az anya és apa romló, széthulló kapcsolata, szegénység, az apa súlyosbodó betegsége. És valami, ami fontos. Az ének. Nóták és dalok, amiket az apjától tanul, amiket együtt énekelnek. A táncórák, melyeken zongorázik, de ha kell, táncol a facér hölgyekkel. Ó, azok a szemérmes lányok és elhanyagolt fiatal asszonyok! És Ferdinandy Gyurka szép magas fiú, jó kiállású, jóképű. Elragadóan táncol. Elragadóan mosolyog. Ha nevet, villog a gyönyörű fogsora. Veszélyes kölyök? Bármit gondoljon magáról, én annak gondolom. 1956 őszén egyetem, francia szak, de már itt is van a forradalom, december idusán pedig elhagyja a hazát, a családot, a beteg apát és az anyát, akihez nem tudom, milyen kapcsolat fűzi, úgy sejtem, bonyolult, úgy sejtem, haragudhat is rá. A következő bő évtized a francia élet, a francia feleség, a francia gyerekek, a francia irodalmi díj évtizede. Háromszor veszi feleségül ugyanazt a francia nőt, aki a három házasságban három gyereket szül neki. Közben Dijon és Strassburg egyetemén irodalmat tanul, utóbbin doktorátust szerez. Könyvkereskedő, író, a francia vidéken egy öreg tanyát, udvarházat épít újjá. És csak mindezek után következnek a karibi évtizedek, ahol majd spanyolul él és tanít. Ne mondja nekem senki, hogy nem kalandor. Röpül a fény után.
Hogy remek író volt, azt sokan megírták – de nem elegen. A „kisformák nagymestere”, az emigráns magyar irodalom egyik, ha nem utolsó bölénye, akinek „dzsungelszerű” életműve szinte megismerhetetlen. Értő dolgozatában Dérczy Péter azt állítja, hogy egyáltalán nincs regénye – amivel nem értek egyet, szerintem egész életében két-három hatalmas regény fejezeteit írta. Talán Reményi József Tamás (még egy friss, fájó veszteség) is ugyanezt mondja, amikor azt írja, hogy Ferdinandy kitalált egy olyan novellaformát, amiben minden történet újabb és újabb kistörténetre szakadozik, és végül a kötetekbe gyűjtött szövegekből „kialakul egy lánc”, „egyetlen nagy elbeszélés”, ami Bodor Ádám vagy Gion Nándor életművével rokon.
De én nem ezekről akarok beszélni, nem az íróról, én arról akarok, arról szeretnék mesélni, ha tudok, hogy ki volt ő. Nem mondom, hogy jó barát, mert az nem mond semmit. Jó ember? Az még annyit sem mond. Sokat nevetett. Idősen is teli szájjal, hibátlan fogsorral. Énekelt. Perverz mondókákat szavalt a gyerekkorból. Tudta a katonadalokat, a trianoni siratókat, a Székelyhimnuszt, és ezer kuplét, sanzont. Elkottyantotta, hogy valaha slágerszerző is volt. Jó volt vele vörösbort inni. Jó volt vele focimeccset nézni. Nagy szurkoló volt. Ferencváros, Ferencváros, óó-óó-óó, Ferencváros! Imádta Messit is, meg a Barcelonát, de azért Real Madrid-os volt. Akadt este, hogy amikor benéztünk hozzájuk, María olvasott vagy valami konyhai bűbájt forralt, Gyurka pedig a magyar bajnokság két utolsó helyezettjének bágyadt mérkőzését bámulta. A Puerto Rico-i egyetemen ő vezette be a focit, ő volt az első edző. Elnyűtt fordulat, mégis élek vele: tudott élni, tudott mulatni, tudott játszani. Lembergben, egy szálloda komor, piros bársonyplüss halljában megpróbáltuk összeszedni a magyar irodalom világirodalmi rangú nagyságait. „A költőket hagyjuk – mondta –, azokból sok van. De van-e egy is a prózában?” Végül megneveztünk hármat.
Sokáig azt hittem, mindig derűs, mosolygós, nevetős. Azt hittem, mindenkit szeret és mindenki szereti. Aztán láttam dühtől elsötétülő tekintettel ordítani. Megnyugtató volt ilyennek látni. Ezt nem magyarázom, aki nem érti, az úgy sem értené. Olykor biztos kegyetlen is volt. De lehet-e másként? Meg lehet-e úszni enélkül?
Úgy írt a fájdalmáról, a magányáról, a szerelméről és a szeretetéről, a szeretetéhségéről, a gyerekei utáni sóvárgásáról, a csalódásairól, a kegyetlenségéről, végül úgy írt a betegségéről, amivel negyed századon át élt együtt, úgy írt erről, amit legtöbbünk, író és nem író, kőműves és egyetemi tanár egyformán takargatna, úgy írt, olyan magától értetődő egyszerűséggel, olyan lefegyverző nyíltsággal, minden önsajnálat nélkül, hogy nem lehetett nem szóvá tennem, hogy mennyire csodálom ezért, hogy mennyire lenyűgözőnek találom. Mosolygott. Nem szólt, csak mosolygott. És a tíz évvel ezelőtti mosolytól most szalad könnybe a szemem.
Kallódó, sodródó, bolyongó, otthontalan. Olyan sokan megírták róla (de nem elegen). Még ő maga is elhitte. Valahol egyszer nagyvilágban tengődő szegénylegénynek nevezte magát. Hát nem! Nem voltál, nem vagy az, Gyurka. Emlékszem, amikor Floridában beengedted a macskát a lakásba, titokban és gyorsan, hogy María észre ne vegye, és a termetes kandúr átsurrant a lakáson, kislisszolt a tóra néző, eltolható üvegfal résén, emlékszem, azt mondtad, azért engeded át a lakáson, mert ugyanolyan csavargó, mint te. Kinevettelek. Hogy meggyőzz, elkezdted összeszámolni a francia gyerekeidtől – a Bostonban, Puerto Ricón, Emirátusokban élő francia gyerekeidtől – származó unokáidat, akik közül akad olyan, aki Görögországban született, egy másik Dániában, és olyan is létezik, aki három nyelven beszél, és akivel mégsem értesz szót tolmács nélkül te, aki négy nyelven beszélsz. Nem győztél meg. Azért sem, mert tapasztaltam, ahogy ezek a világban szétszóródott francia gyerekek, bármerre sodródtak is, újra és újra összesereglettek nálatok, nálad és Maríánál, a születésnapjaidon. Tudom, hogy akinek nem egy, hanem sok otthona van, az állítólag otthontalan. Tudom, hogy akinek egyszer elszakadtak a gyökerei, és mindegy, hogy szakították vagy önmaga tépte, az már soha, sehol nem ereszthet olyan szívós, sűrű gyökérzetet, mint az eredeti volt. Tudom, hogy ezt állítják. De nem hiszem. Te vagy nekem az élő példa arra, hogy az embernek kettő, vagy akár több otthona is lehet. Természetesen elhiszem neked, hogy ez nem csak örömmel, hanem fájdalommal is jár.
Egy másik alkalommal, ezúttal itthon, nálatok, a Sas-hegy oldalában a kerti teraszon történt, ahol nem iguánák potyognak a fák ágairól, hanem érett cseresznye, és María talán éppen az édesapjáról mesélt, aki Kubában együtt horgászott Hemingway-jel, és aki csalódott Castro forradalmában, pedig korábban, amikor még a hegyekben bujkált, fegyvert is csempészett neki, mondom, csalódott ugyan, de attól még igazi baloldali ember maradt, ahogy María most is az, igazi baloldali, annak ellenére, hogy később amerikai apácaiskolában tanult, és tizenegy éves korától Miamiban nevelkedett, nos a kerti teraszon dühös dörgedelmet intéztél hozzánk, hogy hogyan is kellene igaz hazaszeretetre nevelni a gyermekeket, milyen iskolára, milyen tanárokra lenne szükség, hogy a gyermekek megismerjék a hazájukat, a történelmüket, azt a sok-sok történelmi igazságtalanságot, Trianont és a többit, amit nekünk magyaroknak el kellett és el kell viselnünk. María mosolygott, azt hiszem, én is, és megkérdeztem, hogy a megszámlálhatatlan gyermekeid és unokáid közül hány tud valamit is mindezekről, és akkor te is elmosolyodtál, aztán teli szájjal hahotázni kezdtél.
Valamit tudtál, Gyurka, amit csak te tudtál. A csavargó, kallódó, otthontalan. Mindenkit szerettél. Számodra nem létezett „árok”, pedig tudtál Trianonról, Donról, sárga csillagról, nyilasokról, ávósokról, Gulágról. Számodra nem léteztek szekértáborok, pedig tudtál mindent. Talán éppen azért nem léteztek ezek, mert tudtál mindent, és minden egyformán fájt neked. Nem válogattál sem örömben, sem fájdalomban. De én nem a soknyelvű és sokotthonú írót siratom, hanem azt a barátot, akikhez bármikor váratlanul is be lehetett állítani. Akivel lehetett énekelni, szavalni, vitatkozni, meccset nézve vörösborozni, akinek Floridában egy hónap alatt az utolsó cseppig bevedeltük a tízliteres palack Don Q rumját, szemben a konyhában falra akasztott, bekeretezett Zalán-verssel, aki fiatal vajdasági és kárpátaljai költőket olvasott és karolt fel, aki sok-sok éven át lelkiismeretesen és fáradhatatlanul olvasta a nála emberöltővel vagy akár ötven évvel fiatalabbakat, és meg is írta véleményét róluk.
Ez mind fontos. Ez mind árulkodik rólad. De én egy képet szeretnék megőrizni rólad. Nem tudom, hol jártunk, négyesben voltunk, éjféltájt, a belvárosban, amikor azt mondtad: „Gyerünk a Komédiásba!” Nyár volt, fülledt, illatos nyáréj. A széles járdára nyíló ajtók mind tárva-nyitva. Talán konyakot rendeltünk. Csöndes volt a hely, talán üres, középtájt ültünk le, és te halkan dúdolni kezdtél valami szomorkás, avítt slágert. Amikor nem figyeltél, az egyik cigány muzsikus hozzám lépett, a fülemhez hajolt, és súgva kérdezte, hogy az a nyalka és elegáns, ősz úriember, az vajon milyen nyelven beszél. Mondtam, mindegy, minden nyelven ért, de ha gondolja, talán valami karibi muzsikát produkáljanak, annak biztosan örül. A cigány elmosolyodott, a szeme felragyogott, a társára pillantva ciccentett-brummantott néhányat a vonóval a húrokon, és már lüktetett is halkan és édesen a salsa, és ti felkaptátok a fejeteket, te felkérted Maríát, egy busz csörömpölt el az Andrássy úton, és ti ott táncoltatok hosszan és lassan és kecsesen, táncoltatok ketten a pesti éjszakában, te a délceg nyolcvanas úr, és María, a karibi nő.
