Évtizedekig nem volt kukánk, mégsem okozott gondot a szemét! A hetvenes években vettünk egy szürke kukát a háztartási hulladéknak, utána kapunk sárgát és kéket papírnak és műanyagnak, majd egy barnát a zöldhulladéknak. Gyerekkoromban nem volt szemétszállítás Budakalászon, amire nem is volt szükség, mert ma már hihetetlennek tűnik, de nem lett volna mit elvinni.
Mert amikor anyám elküldött a közértbe, ahol kértem két kiló cukrot, az eladó elővett egy papírzacskót, s egy zsákból kimérte azt. A kristályvizet másfél literes, visszaváltható üvegben árulták, a tejfölt üvegben, a húst, a felvágottat papírba csomagolták, mert műanyag zacskó még nem volt.
Esténként friss tejért füles kannával mentünk, s a nagyobb fiúk azzal cukkoltak, hogy a tejjelt telt kétliteres kannát nem mertem a levegőben megforgatni. Ha ugyanis ezt gyorsan csináltuk, akkor a tej nem ömlött ki. Sokáig nem mertem kipróbálni, mert féltem az otthoni szidástól, de aztán megtettem, szerencsére sikeresen.
Ilyenkor télen, esténként – televíziónk még nem volt – szüleim meséltek, rádiót hallgattunk vagy a padlásról lehozott kukoricát morzsoltuk. Apám a csutkát egy lenzsákban összegyűjtötte. Anyám reggel csutkával gyújtott be a spartheltbe, amelyen mire felkeltünk, elkészült a tea vagy a kakaó s a pirítós kenyér…
Több mint fél évszázada azért nem volt szemét, mert minden hasznosítva lett, például az újságpapír a begyújtáshoz, a mosogatóvíz az esti moslékhoz, a maradék ennivalót ette a kutya és a macska, és semmi bajuk nem volt. Nem úgy mint mostanában, amikor a ki tudja miből készült, macska- és kutyaeledelt eszik, viszont több állatorvos van – és él meg – a környéken, mint hatvanas években az egész megyében volt.
Visszagondolva, az is különbözött a jelentől, hogy kevesebb „szemetet” ettünk. Gyermekkoromban csak zsíros kenyeret, házi lekvárral megkent kenyeret, otthon készített kolbászt ettünk, mindenféle tartósító nélkül. Valószínűleg ezért húszéves koromig alig hallottam azt a szót, hogy allergia, ami napjainkra már népbetegség lett.
Egyetlen üdítő volt, a bambi – narancsízű cukros ital –, amelyet két és fél decis visszaváltható üvegben árultak, de mivel elég drága volt – 1,30 majd 2 forint, míg egy gombóc fagyi 50 fillér – nagyon keveset fogyaszthattunk, pedig nagyon szerettünk. Egy szódásüveget pedig évtizedekig is használhattuk, és sokkal egészségesebb volt, mint a PET-palackok.
Mivel a község lakói közül csak keveseknek volt hűtőszekrénye, ezért friss hús a henteshez pénteken érkezett. Anyám elment reggel hatkor, sorba állt a többi asszonnyal, s olyan húst vett, amilyet kapott, amilyen jutott. Nyáron, amikor hazajött a hentestől, a papírba csomagolt húst betette egy erre használt vödörbe, s leengedte a hűvös kútba, ami nagyon energiatakarékos megoldás volt. A húshiány miatt pedig majdnem mindenki tartott állatot, december elején például sokszor disznóvisításra ébredtünk, évek óta már egyetlen disznóvágás sincs a telepen.
No, de visszatérve a hulladékra, szerencsére divat lett a kertes házakban a komposztálás, amely viszont nem új találmány. Apám a kert végében ásott egy két méter széles gödröt, abba hordtuk a zöldhulladékot, amire a tyúktárgya is került. Így összekeverve, összeérve kiváló trágya lett az őszi ásásra.
A baj akkor kezdődött, amikor megjelent a zacskós tej a boltokban, majd a műanyag pohárban árult tejföl. Ez utóbbit apám nem dobta ki, összegyűjtötte, s tavasszal a tejfölös dobozokban nevelte a paradicsom- és paprikapalántákat. Az elmúlt harminc évben viszont elszabadult a pokol, mindent műanyagba csomagolnak. Például fél kiló marhalábszárt egy formás műanyagtálba, tíz deka párizsit műanyag tartóba, a zöldséget nejlonzacskóba teszik a piacon, a sört pedig fémdobozban is árulják.
Míg hatvan éve nem volt szükségünk kukára, egy felmérés szerint napjainkban egy uniós polgár évente körülbelül 500 kilogramm hulladék keletkezéséért felelős, melynek körülbelül a harmadát hasznosítják csak valamilyen formában, ezért a világot elárasztja a szemét.
Veszélyesen nő a műanyag-felhasználás, amely 2023-ban már 159 millió tonna lehetett a világon, ebből a magyar 482 560 tonna volt. Ha nem sikerül lassítani, megállítani a műanyag-felhasználást, akkor a kutatások szerint 2050-ben évi 451 millió tonna műanyagot állítanak majd elő.
Horgászként sokszor megdöbbenek, hogy például a Duna árterületén foszló, kidobott foteleket, ágyakat, WC-kagylót látok, s még mindig sokan a szemetüket, építkezési hulladékukat az erdő szélére, a patak partjára hordják.
Ljasuk Dimitrij ukrán–magyar filmrendező, a Tisza nevében nagy sikerű dokumentumfilm készítője szerint nem csak a gyártók, hanem mi is felelősek vagyunk az egyre veszélyesebb környezetszennyezésért. „Az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy mit jelent a fenntarthatóság. Mindent megveszünk a boltokban. A reklámok azt kommunikálják, hogy vedd meg az újat, dobd el a régit. Egy olyan fogyasztói társadalomban élünk, ahol a természeti értékek a háttérbe szorultak. Értéktelen dolgokat értékesnek hiszünk, a valóban értékeseket pedig nem becsüljük meg. Vagy úgy gondoljuk, hogy majd minden lebomlik, és magától megújul a Föld. De ez nem így van!” – nyilatkozta a rendező, aki azért készítette el a Tisza nevében című filmet, hogy felhívja a figyelmet elsősorban az emberi felelőtlenségre és lustaságra. Mert az egyén arra gondol, hogy neki legyen jó, csak utána más emberekre, majd a sorban utolsóként a többi élőlényre és a bolygó egészére.
Ezért az emberiség legnagyobb ellenfele az emberiség, amely már a lelkiismeretét is műanyagba zárja, s így ugyan lassan, de biztosan alkalmatlanná teszi a Földet az életre!
A szerző újságíró
