Bizony nehéz lenne azt állítani, hogy békés, nyugodt napokat, hónapokat élünk a Föld nevű bolygón, ahol ez idő tájt még a természet is forrong. A Föld, azaz a talaj felett háborúságok dúlnak, árvizek pusztítanak, a mélyben lent földrengések készülődnek, s alighanem igaza van azoknak a szakértőknek, akik azt állítják, egyre nagyobb a veszélye annak, hogy a szinte mindig forrongó közel-keleti térségben dúló harcok azt sugallják, regionális méretűvé is szélesedhet a válság. Ám van más veszélyes körzet is, hiszen az is nyilvánvaló, hogy Afrikában sincs béke, legújabban éppen arra hívták fel a figyelmünket (nem mintha mi meg tudnánk akadályozni a bajt), hogy nagyhatalmak csaphatnak össze az uránért. Tehát háború van Európában, a Közel-Keleten, immár Afrikában is, s egyre többet hallunk a Kína és Tajvan közötti, a világ hiénái által igencsak figyelemmel kísért, nem éppen békés eseményekről.
Forrong a világ, s akkor még nem is beszéltünk az egyes országok belpolitikai helyzetéről, mely szintén nem nevezhető rózsásnak. Ha csak a keresztény templomok állandó terrorfenyegetettségét nézzük, a szinte szünet nélküli, s már jó régen tartó kereszténygyalázásokat, a szobor- és kereszt-döntögetéseket, no meg azt a magatartást, melynek lényege, hogy a keresztényeket szüntelenül lehet sértegetni, a hitetleneket meg a más vallásúakat, a migránsokat pedig tilos, akkor nemigen vitathatjuk, hogy szinte mindenfajta békétől messze jár a világ. Nincs nagy remény békére a harctéren, nincs a vallási életben, nincs az emberi jogok területén. A legfontosabb kérdés persze az, hogy miért nincs? Nehéz is erre a kérdésre válaszolni, meg könnyű is.
A könnyebbik része az, hogy azért nincs, mert az erősebbek, a háborúpárti hiénák szünet nélkül azon munkálkodnak, hogy az embereket kellően feltüzeljék, pontosabban szólva előkészítsék számukra – persze a hátuk mögött – azokat a körülményeket és „érveket”, melyekkel meg lehet nekik magyarázni, miért is kell a békétlenség, miért is kell a harc, az örökös háború. Ez az „akció” persze nem most kezdődött, mint ahogy nem most kezdődött az a lázas tevékenység sem, melynek kiötlői minden áron azt szerették volna elérni, hogy Magyarországon véres polgárháború robbanjon ki. Tették ezt azért, mert nem tetszett nekik a magyarországi jobboldal sorozatos sikere. A kétharmados győzelmek olyannyira az agyukra mentek, hogy nem győzték birkanépnek nevezni a magyar választókat. Ennek igen könnyű utánanézni, hiszen a 2010-es években tele voltak az újságok olyan cikkekkel, melyekből sosem hiányzott a magyarok becsmérlése, gyávaságának „elemzése”. Már csak azért sem, mert újból közeledett egy választás, a 2014. évi. A jobboldali választók sértegetése tehát szinte kötelező volt, más lapra tartozik, hogy a választás (lassan tíz évvel ezelőtt) aztán újabb kétharmados többséget hozott az úgynevezett jobboldalnak. Jobb memóriájúak még arra is emlékezhetnek, hogy még a mérsékeltebbnek tartott nyugati sajtó is odáig merészkedett, hogy átvette az ellenzéki sajtó jelmondatát; „Orbán takarodj”. Charles Gati, Clinton volt amerikai elnök tanácsadója pedig azt mondta, olyan körülmények vannak, amelyek demokrácián kívüli eszközök bevetését teszik szükségessé a rendszer megdöntésére. Jöttek is a javaslatok innen-onnan, hogy miképp kell az antidemokratikus Magyarországot megfegyelmezni, s ha őszinték akarunk lenni, be kell látni, hogy a ránk telepedő tanácsadókból máig akad bőven. Mint ahogy honi hazaárulóinkkal is tele van a padlás, meg az Európai Unió. Szóval, mi, magyarok igazán edzettek vagyunk már. Fentebb ugye azt írtam, hogy a háborúzó, békétlen világ állapota nem igazán azt mutatja, hogy volna remény a békére, akár a harctéren, akár az úgynevezett polgári életben. Mert a világ továbbra is forrong, fortyog, saját levében fő, saját önző szempontjaival törődik, s gátlástalanul dob oda mindenkit koncként. Ez tehát a könnyebb válasz arra, miért is nincs nagy remény a békére ez idő tájt a világban?
A nehezebb válasz pedig úgy szól; azért nincs nagy remény, mert egyelőre sem közel, sem távol nem látni olyan őszinte erőfeszítést, amely a világ most éppen forrongó, háborúzó részein hatékony lehetne. Az akarat hiányzik hozzá. A megoldási javaslat, azaz a béke óhajtása. Mert csak a vak nem látja, hogy nincs nagy remény a békére a harctéren, nincs a vallási életben, nincs az emberi jogok területén. Csodák persze mindig vannak, sokunk nagy példaképe, az ezotéria nagyasszonya, Szepes Mária mondta mindig: „A csoda az egyetlen realitás.” Nos, hátha átélünk még csodát, sőt, csodákat! „Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Reménykedjük! De ha már ilyen „idézős” hangulatban vagyok, jöjjön egy Orwell mondás: „A háború egyik legborzasztóbb kísérőjelensége, hogy a hadipropaganda, az üvöltés, a hazugságtömeg és a gyűlölködés mind-mind olyan emberektől származik, akik nem harcolnak.”
A szerző újságíró
