Rosszabb helyzetben van a baloldal, mint 2021-ben, mielőtt megállapodtak a totális összefogásban. Ha most lenne az európai parlamenti választás, akkor a Momentum vélhetően veszítene egy mandátumot, kiesne a Jobbik és az MSZP, a többiek pedig nem érnék el a bejutási küszöböt – helyettük viszont bekerülne a Mi Hazánk Mozgalom.
Árnyalja a képet, hogy az aktuális közvélemény-kutatások szerint a Demokratikus Koalíció – nagyjából ugyanannyi szavazattal, mint legutóbb – ötre növelheti az uniós képviselőinek számát. Tehát mégiscsak létezik egy olyan politikai formáció, amely relatíve jól jött ki a ’22-es katasztrofális vereségből. Mindez azonban talmi dicsőség és Gyurcsány Ferencéknek is érdemes helyén kezelni ezt a „sikert”, hisz valójában nem a kormánypártoktól, hanem egymástól veszik el a levegőt.
Az erő a politikában gravitál, ahogy a stabilitás is vonzó tulajdonság. Sokszor felülírja az értékelvűséget is. Sőt, ha valaki képes komolyan vehető kondíciót és növekedési potenciált mutatni, akkor magához vonzza a bizonytalanokat is. Megfordítva is létezik ez a törvényszerűség, hisz ki szavazna szívesen egy instabil, a saját válságával bajlódó törpepártra, amelynek sem víziója, sem pedig esélye nincs a növekedésre? Az európai parlamenti választáson pártlistákra adjuk le a voksunkat, s mivel öt százalékos küszöb van, így a kispártok még kisebb eséllyel indulnak, hisz az állampolgár jogosan félhet attól, hogy az általa leadott szavazat „elveszik”.
Ez idáig világos, logikus és nincs is benne semmi különös. Ám e törvényszerűség felismerésének következménye fura helyzetbe hozta a baloldalhoz sorolt ellenzéki oldal pártjait. A kormánypártok előnye ugyanis behozhatatlan, az uniós mandátumok száma viszont korlátozott, így egyre inkább azt látjuk, hogy az ellenzék nem (csak) a jobboldallal szemben, hanem az egykori vagy későbbi, lehetséges szövetségeseivel is vérre menő küzdelmet folytat. Sőt, egyre inkább az a politikai érzetünk, hogy a baloldali szervezetek jelenleg inkább egymást akarják legyőzni, nem a kormányt. 2026-ra készülnek talán…
Mindebből a Demokratikus Koalíció nem csinál titkot, Gyurcsány Ferencék nem fogják vissza magukat. A leigazolási hullám és a már alig funkcionáló árnyékkormány megalakítása után gátlástalanul belekezdtek és sikeresen folytatják a baloldal leuralását.
Ennek a részsikernek több oka van. Egyrészről a baloldali szervezetek közül egyedül ők szervezeti és vezetési értelemben stabilitást mutatnak, ahogy a mondanivalójuk sem módosult az évek során. Nem voltak személyi ellentétek, belső háborúk és ideológiai kacskaringók. Nem változtattak annak ürügyén, hogy Gyurcsány Ferenc a legelutasítottabb politikus Magyarországon, s még akkor sem módosították programjukat, mikor azt látták, hogy a legfontosabb politikai céljaik mögött nincs társadalmi többség. Mint például az Európai Egyesült Államok eszméje.
Míg a többieknél számtalan kilépés, vezetőcsere és szervezeti átalakítás történt az elmúlt években, ahogy az identitásukat is állandóan ide-oda rángatták, addig a Demokratikus Koalíció nem változtatott. Következetes, kitartó és állhatatos volt.
Ezáltal egy olyan abszurd helyzet jött létre az ellenzéki térfélen, hogy miközben a szavazók egyik legfontosabb igényévé vált a vesztes pártok megújulása, addig éppen a megújulás egyik legnagyobb akadálya, Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció tudott a 2022-es választások után a többiek kárára erősödni. Ez a politológiai tapasztalat ellentmond a „tankönyvi szabályoknak”.
Persze, az okok ebben az esetben is feltárhatóak. A pandémia, a háború, az elhibázott uniós szankciók okozta gazdasági- és energiaválság (vagy mindezek előtt a biztonságunkat veszélyeztető illegális bevándorlás növekedése) aggodalommal töltötte el az európai és a magyar embereket. Ezek az egzisztenciális, politikai és kulturális félelmek pedig szükségszerűen a határozott elképzeléssel politizáló, évek óta stabil, nagy, vagy a többieknél nagyobb pártok felé billentette el a mérleg nyelvét. A válságok és a globális veszélyek tovább erősítették a politikában megfigyelhető gravitációs erők működését.
Magyarországon a kormánypártok tudják jelenleg a biztonság legerősebb érzetét kelteni, az ellenzéki oldalon pedig Gyurcsányék képesek erőt mutatni. (A Mi Hazánk Mozgalom kivételnek számít, hisz egyre hihetőbben vindikálja magának a nemzeti radikális szubkultúra folytonosságát.) A hazai viszonyokkal szemben Európa több országában viszont vihar előtti csend látható. A régi nagy pártok (amelyek stabilitást mutattak) megkoptak, hitelüket vesztették. Ennek nem látjuk még mértékét, de legkésőbb az uniós választásokon ki fog derülni, ahogy idehaza az ellenzéki helyosztó verseny is el fog dőlni.
A szerző a XXI. Század Intézet elemzője
