A Gigantopithecus létezésére utaló első bizonyíték 1935-ben került elő, amikor Ralph von Koenigswald antropológus egy hongkongi, kínai orvoslással foglalkozó drogériában egy szokatlan őrlőfogra bukkant. Von Koenigswald eredetileg „sárkányfognak” keresztelte el felfedezését, amelyről hamarosan kiderült, hogy egy addig ismeretlen, kihalt majomfaj, a Gigantopithecus maradványa.
Még ma is mindössze 2000 megkövesedett fog és négy állkapocscsont az egyetlen bizonyíték a létezésükre, ami azt jelenti, hogy keveset tudunk arról, hogyan is néztek ki valójában. A Gigantopithecus ma élő legközelebbi rokona a Pongine alcsaládba tartozó orangután lehet.
Hogy többet megtudjanak a legendás állat eltűnéséről, a Macquarie Egyetem kutatója, Kira Westaway vezetésével a szakértők 22 kínai barlangot fésültek át, amelyekben pollen-, fosszília- és üledékmintákat gyűjtöttek. Ezek vizsgálata alapján a tudósok megállapították, hogy a főemlős élőhelyét 2,3 millió évvel ezelőtt sűrű erdőségek borították, amelyek ideálisak voltak a Gigantopithecus számára.
A paradicsomi állapotoknak nagyjából 600 000 évvel szakadt vége, ekkor egy klímaváltozás következtében a növénytakaró összetétele is megváltozott, a szárazabb idő miatt pedig a Gigantopithecus nehezen talált élelmet. Fő táplálékuk a gyümölcs volt, a szárazság miatt azonban át kellett szokniuk a kevésbé tápláló fakéreg és a gallyak rágcsálására. A velük párhuzamosan élő, közös élőhelyen osztozó ősorangutánok, a Pongo weidenreichi képviselői rugalmasabban alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és gyümölcsök helyett magvakkal, levelekkel, diófélékkel, rovarokkal és kisebb emlősökkel kezdtek táplálkozni.
A gigantopithecus bukását végül a hatalmas testmérete okozta; a szűkösebb időszakokban a kisebb termetű állatoknak van nagyobb esélye a túlélésre, ők ugyanis kevesebb, szerényebb tápanyagtartalmú élelemmel is beérik.
A Gigantopithecus táplálékszerzési lehetőségeit bekorlátozta annak óriási termete, a P. weidenreichi viszont sokkal mozgékonyabb volt, és nagyobb távolságokat tett meg, így több élelemhez jutott. A G. blacki a zártabb erdőkben maradt, míg a P. weidenreichi képes volt nyitottabb erdei környezetbe is eljutni. Meglepő módon a G. blacki ez idő alatt még termetesebb lett, míg a P. weidenreichi mérete csökkent, és a korábbinál is mozgékonyabbá, alkalmazkodóbbá vált– magyarázta a szakember.
A hatalmas főemlőst vizsgáló kutatás a Nature magazinban jelent meg.
