Több mint ötven évvel a szerencsétlenség után ismét felborzolta a kedélyeket annak a tizenhat túlélőnek a története, amelyet A hó társadalma címmel nemrég mutatott be a Netflix. A túlélők közül 14-en még életben vannak. Javier Methol 2015-ben, 79 éves korában rákban hunyt el, José Luís „Coche” Inciarte pedig 2020-ban.
Objektum doboz
„Ha meghalok, használjátok fel a testemet” – így emlékezett vissza José Luís Inciarte, aki még halála előtt két társával, Eduardo Strauchcsal és Fernando Parradóval együtt ült kamera elé, hogy elmeséljék a történetüket.
Élelem hiányában, a túlélés érdekében a csapatnyi (akkor még fiatal) férfi elveit feladva a halottak fagyott húsával táplálkozott, hogy elkerülje az éhhalált.
A három férfi tizenhárom barátjukkal együtt 72 napig maradt életben az Andokban, miután lezuhant az őket szállító repülőgép. Az uruguayi légierő 571-es járata a chilei Santiagóba tartott, amikor a zord időjárási körülmények miatt a gép az Andok egyik hegygerincének ütközött. Leszakadt a repülő farkszárnya, és a gép törzse egy gleccservölgyben állt meg. Az ütközéskor a 45 utasból tizenketten azonnal meghaltak, a 33 túlélő közül pedig többen a sérüléseikbe haltak bele, napokkal a baleset után. Később a szörnyű életkörülmények mellett lavinák is veszélyeztették a túlélők életét.
A Channel 5 háromrészes dokumentumfilmjét, a Repülőbaleset az Andokban: terror 30 ezer láb magasságban (Andes Plane Crash: Terror at 30 000 feet) című filmet, amelyben visszaemlékszik Inciarte, Strauch és Parrado is, január 9-én este mutatták be.
Mi okozta a repülőgép lezuhanását?
A repülőgép, amely utasait az Old Boys csapata elleni rögbimeccsre szállította Santiagóba, azért zuhant le, mert túl korán kezdte meg az ereszkedést az Andok hegycsúcsai között.
A tapasztalatlan másodpilóta, Dante Héctor Lagurara alezredes volt az irányításnál, amikor a katasztrófa bekövetkezett. Laguara a hibáját észlelve igyekezte kikerülni az egyre fenyegetőbb közelségbe kerülő hegycsúcsot, de nem járt sikerrel.
Harc a túlélésért
A 2020 júliusában, 75 éves korában elhunyt Inciarte a dokumentumfilmben elmondta, hogy maroknyi csapatuk „egyezséget” kötött. A megállapodás úgy szólt, hogy aki meghal, annak a testét a többiek a túlélés érdekében elfogyaszthatják.
A zuhanás után az életben maradtak átkutatták a csomagokat, és az élelmiszert elosztották egymás között, a nyolc tábla csokoládét, egy konzervkagylót, néhány datolyát, egy konzervmandulát, három apró üveg lekvárt, aszalt szilvát, némi édességet és néhány üveg bort.
Az élelem azonban hamar elfogyott és az éhező túlélők kénytelenek voltak más megoldást keresni.
„Elkezdtünk nagyon kis darabokat enni, és a fehérjétől kicsit jobban kezdtük érezni magunkat” – mesélte Eduardo Strauch, aki két unokatestvérével, Fito Stauchcsal és Daniel Fernándezzel túlélték a katasztrófát.
Kezdetben többen hallani sem akartak a kannibalizmusról, végül azonban az éhhalál küszöbén ők is megtörtek.
Parrado a nehezen meghozott döntésről így nyilatkozott: „Biztosíthatom önöket, hogy ha ott lettek volna velünk abban a helyzetben, ugyanabban a pillanatban ugyanerre a következtetésre jutottak volna, és pontosan ugyanezt tették volna. Kötöttünk egy szörnyű egyezséget, és mi voltunk az elsők, akik önszántunkból felkínáltuk a testünket azért, hogy mások élhessenek.”
Egy másik túlélő, Gustavo Zerbino 1999-ben a Daily Mailnek azt mondta: „Megegyeztünk, hogy ha túl akarjuk élni, akkor együtt kell túlélnünk, és nem teszünk semmit, hacsak mindenki bele nem egyezik. Nem volt mit ennünk. Ez volt az egyetlen energiaforrás, ami a rendelkezésünkre állt. Vártunk egy vagy talán két napot, amíg mindenki beleegyezett. Utáltam, hogy meg kellett tennem, de a hozzáállásom most is pontosan ugyanaz, mint akkor. Ha ismét abba a szituációba kerülnék, újra emberhúst ennék a túlélésem érdekében.”
A mentőexpedíció
A túlélők a zuhanást követően még reménykedtek, hogy a mentőcsapat hamarosan rájuk talál, azonban napról napra egyre kevésbé hittek ennek a lehetőségében. Több mint hatvan nap elteltével, akkor, amikor a hőmérséklet a tavasz közeledtével emelkedni kezdett, Parrado és Canessa tíz napig menetelt, hogy segítséget szerezzen.
Parrado és Canessa egy csapat chilei pásztorba botlott, akik azonnal befogadták a két vándort és értesítették a chilei hatóságokat, hogy megkerültek az 1972. október 13-án lezuhant repülő utasai.
A kannibalizmus fogadtatása a világban
A túlélők kezdetben hazudtak a médiának arról, hogy mivel táplálkoztak abban a 72 napban, amit az Andokban töltöttek. A túlélésük valódi okaiba először csak a családjaikat akarták beavatni. Szülővárosukban, Montevideóban aztán hamis pletykák kezdtek el keringeni arról, hogy a túlélők valójában több társukat megölték az élelemért. 1973. december 23-án világszerte szárnyra kapott a kannibalizmus híre. December 26-án két chilei újság, az El Mercurio és a La Tercera de la Hora címlapjára került két fotó, melyeket az Andokban bevetett mentőcsapat tagjai készítettek egy félig elfogyasztott emberi lábról a repülőgép roncsai mellett.
December 28-án a túlélők sajtótájékoztatót tartottak a montevideói Stella Maris College-ban, ahol elmesélték 72 napos megpróbáltatásuk történetét.
Eleinte szembesülniük kellett a közvélemény nemtetszésével, de miután elmagyarázták az egymás közötti egyezséget, hogy haláluk esetén felajánlotték a saját testüket a többiek túlélése érdekében, a felháborodás alábbhagyott.
Egy katolikus pap meggyóntatta a túlélőket, majd feloldozta őket, tekintettel a helyzetük rendkívüliségére. A túlélésükről szóló hír és a kannibalizmus, amelyhez kénytelenek voltak folyamodni, világszerte figyelmet keltett, és nagy médiafelhajtáshoz vetetett.
A hó társadalma
A hó társadalma Pablo Vierci 2009-es könyvének adaptációja. A történetet 1993-ban az Életben maradtak címmel, Ethan Hawke főszereplésével már leforgatták, azonban A hó társadalmával ellentétben az amerikai gyártásban készült filmet nem a baleset helyszínén forgatták.
A hó társadalmát Enzo Vogrincic által alakított rögbijátékos, Numa Turcatti elbeszélésén keresztül követik a nézők. A 25 éves Numa Turcatti volt az utolsó, aki a túlélők közül meghalt az Andokban. Élete vége felé Numa abbahagyta az evést, halálakor 25 kilót nyomott. Születésnapját a hó alá temetkezve töltötte a gép törzsében, miután a lavina előző éjjel rájuk zúdult.
