Kényszerszünetet tartanak a Tesla és a Volvo autógyártó cégek európai üzemei, s még ebben a hónapban leállítják a termelést. Az előbbi 29-én hétfőn küldi haza a dolgozóit Németországban – előreláthatóan két hétre – míg az utóbbi – reményei szerint – a ránk váró héten „csak” három napra zárja be a létesítmény kapuját. A történés természetesen nem áll meg az üzemek bejáratánál, hanem tovább gyűrűzik, akár hozzánk is, lévén az ellátási láncok révén mindkét cégnek akadnak hazai beszállítói. Mindennek a hátterében egyébként a jemeni húszik állnak, akik folyamatos támadásaikkal a totális bizonytalanságba taszították a Vörös-tenger alig húsz kilométeres kijáratát. Azt a szorost, ahol koránt sem mellékesen a Szuezi-csatornához tartó hajók – azaz az Ázsia és Európa közötti nemzetközi forgalom – jelentős része áthalad.
Az Izrael és Gáza, illetve Libanon déli részeit egyre jobban eluraló konfliktus eleve nem tett jót az orosz-ukrán háború miatt amúgy is szenvedő világkereskedelemnek, s ehhez jött, hogy a húszik is beszálltak a „buliba”. Ennek részeként nem csak a tőlük ezernyolcszáz-kétezer kilométerre fekvő Izraelt támadták és támadják rendszeresen rakétákkal, hanem a Vörös-tenger kijáratát az Indiai-óceán felé – Dzsibutival szemben – gyakorlatilag ellenőrzésük alá vonták. Ami praktikusan annyit tesz, hogy a Bab el-Mandeb-szoroson át közlekedő teherszállítókat és tankereket zaklatják a rakétáikkal – s ezen túl az is belefér a portfóliójukba, hogy szimplán foglyul ejtik a kereskedelmi hajókat és a rajta szolgáló személyzetet.
A húszik rakétaarzenáljáról már több esetben írtunk. Az amerikai támadások után nem sokkal katonai titkosszolgálati információk alapján pedig arról írtunk, várható, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei tovább fokozzák a csapásokat a jemeni terrorszervezet alakulatai és raktárai ellen. Ugyanakkor ez a módszer számos súlyos, jövőbeni kérdést is fölvet, ugyanis a lázadók pont ugyan azt teszik, mint bármelyik terrorszervezet: jelesül lakott területeken helyezik az általuk birtokolt rakétákat, lőszert és fegyvereket, így egy-egy csapás óhatatlanul civil áldozatok halálát követelheti.
Ez pedig semmiképp nem kívánatos, hiszen még egyértelműbbé tenné a Nyugat által alkalmazott kettős mércét.
Kár lenne elfelejtkezni azonban arról, hogy a húsziknak nem csak rakétáik, hanem komolyan számba vehető tüzérségük is akad. A lövegek egy része szovjet eredetű, melyeket a kormánycsapatoktól zsákmányoltak az elmúlt másfél évtized harcaiban – de szép számmal akad a tételek között iráni és jó pár nyugati fegyver is. A „belevaló” lőszerkészlet nagyságáról megoszlanak a szakértők és a titkosszolgálatok véleményei, ám abban minden „ellenérdekelt” fél megegyezik, hogy bőven van mit a tejbe, vagy kis képzavarral élve: a másik félbe aprítaniuk.
Buta dolog lenne azt gondolni, hogy a húszik kizárólag a Kalasnyikovjaik lóbálására és a levegőbe durrogtatásra képesek
Fotó: AFP / Anadolu Agency / Mohammed Hamoud
Mint fentebb is utaltunk rá, a Bab el-Mandeb-szoros járható része alig húsz kilométer széles, ezt pedig egy elavult, második világháborús tarackkal is át legkevesebb félig lefogható, nem hogy egy mai kivitelű eszközzel. Az iráni eredetű nehézfegyverek lőtávolsága sima lőszerrel harminc, úgynevezett rakéta póthajtással eléri a negyven kilométert. Kétségtelenül áll, egy-egy löveg üzembe helyezése és szabatos alkalmazása sem szimpla mutatvány, de igaz az is, kissé kevesebb tudományt igényel, mint (például) egy ballisztikus rakéta indítása, pláne holmi drónok vezérlése. S ha ez utób bit képesek voltak elsajátítani a harcosok, vélhetően az előzőt is ismerik. Bizonyítja ezt, hogy amikor a húszi tüzérség megvillan, akkor komoly károkat képes okozni. Nem egyszer előfordult, hogy lőtték Szaúd-Arábia határvárosait és/vagy a kormánycsapatokat, nem éppen megvetendő hatékonysággal.
Ugyan kevesen látnak bele az iszlamista terrorszervezet belső ügyeibe, ám talán nem állunk messze a valóságtól ha azt feltételezzük, az előbb-utóbb – ha másért nem, kényszerűen – a korábbinál jobban fog támaszkodni a meglévő tüzérségére. Egy-egy üteg viszonylag könnyen telepíthető, majd az „üss és fuss” elve alapján gyorsan le is bontható és rejthető. Egy-két lövés – még ha csak elvétve talál is – bőven elég a rettegés fenntartására. Ha ugyanis ez megvan, akkor a kereskedelmi hajóknak meg kell kerülnie Afrikát – ez pedig már bőven elegendő a költségek „égben tartásához” és a meglévő kereskedelmi káosz mélyítéséhez.
Amerikai repülőgép hordozó a Vörös-tenger déli részén. Dollármilliárdokat kell elégetni azért, hogy az ehhez az erőhöz képest középszert jelentő húszikat valahogy kordában tartsák…
Fotó: AFP / Navy Media Content Services /HO/ Mass Communication Specialist 3rd Class Daniel Meshel
Az pedig csak amolyan konyakmeggy a tortahabon, hogy a húszik ezt, azaz a tüzelést akár a birtokukban lévő önjáró lövegekkel is megtehetik. Ugyanis a hagyományos, azaz telepített tüzérségen túl efféle mobil, lánctalpas járművekkel is szép számmal rendelkeznek.
Arról nem is szólva, hogy nem lehet minden elméleti lövegre sok százezer vagy millió dollárokba kerülő rakétákat kilőni, műholdas vagy vadászgépes megfigyelőrendszert pazarolni. A költségek terén így is a húszik állnak jobban, hiszen míg egy-egy drónjuk vagy rakétájuk megvan pár ezer vagy tízezer dollárból, az azt megsemmisítő technika annak messze a többszörösébe kerül, milliós tétel dollárban. Egy amerikai vadászgép repült félórája elvinné egy átlag magyar család éves jövedelmét, s akkor még a járulékos költségekről (fegyverzet) egy szót sem ejtettünk.
Mindent összevetve várható, hogy előbb-utóbb a tüzérség is megszólal a Vörös-tenger kijáratánál, lévén a húszik eddigi története is azt igazolja, hogy ők nem azok a népség, aki egykönnyen feladják a harcot, pláne elrémülnek holmi amerikai vagy szövetségi csapásoktól.
