Éppen ma – a vallásszabadság napján – nem hagy nyugodni az ősi magyar panasz, a querela hungariae. Mikor Alvinczi uram Kassán ezzel a címmel megírta vitairatát, biztosan nem sejtette mennyire a lelkünkből beszélt. Nem azért, mert feltétlenül neki lett volna igaza a protestánsok és a katolikusok vitájában, nem is azért, mert az egyik feltétlenül farkas, a másik bárány lett volna. Inkább azért, mert a panasz maga vált a meghasonlott magyarság legjellemzőbb tulajdonságává. Nem is alaptalanul. A létünkért harcoltunk akkoriban két ellenség közé szorulva. A katolikus németek és a muszlim törökök között Alvinczi Péter 1619-ben csak úgy láthatta – és még láthatta, mert ott volt Erdély magyar fejedelemsége –, hogy magyar hittel kell megőrizni a magyarságot. Nem volt könnyű dolga, mert szemben egy Pázmány Péter állt s érvelt a mellett, hogy a katolikus egyház az egyetemes, s ezért egyedül üdvözítő magyar hit és egyház.
Az erdélyi rendeknek biztosan igazuk volt, amikor 1568-ban Tordán kinyilvánították a katolikus és protestáns egyházak szabadságát. Minden község „oly prédikátort tarthasson, kinek tanítása neki tetszik. Ezért (…) nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításáért bárkit is fogsággal, vagy helyéből megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, ez hallásból lészen, mely hallás Isten igéje által van.” Az a bizonyos Mayflower nevű hajó Angliából 1620-ban kelt útra Amerika felé, s utasai között aligha lehettek olyanok, akik a magyar rendek tordai végzéséről akár csak hallottak is volna. Ők útra keltek, nekünk pedig szép lassan maradt a panasz. A panasz és a gáncs. A szétkülönbözés. Széthúzás. Panaszra mindenkinek volt oka, sőt elvi oka, hitbéli oka, pedig annyi bizonyos, hogy az evangélium „vezető hangja nem a panasz, hanem az élet vágy és ereje.”
Hullámzott a hit és a vágy az évszázadok alatt, voltak rossz mozdulatok – gályarabság, erőszak, egyebek –, volt behódolás, kollaboráció, egyházhoz láncolt puszta hatalmi érdek, sok minden. Ady híres mondata, hogy Pázmány korában a magyarság kilenc tized része volt protestáns, s ha nincs az „ellenreformáció”, az ő korában Magyarország lakosainak kilenc tizede lenne magyar. S ma nyilván száz százaléka, nem ennek a zsugorítottnak, hanem annak az Ady-korabeli országnak. De ott van a huszadik századból Mindszenty József emberfeletti hitvallása is: ha egymillió magyar imádkozik, a magyarság sorsa biztosítva van. Imádkoztak értünk is börtönzárkákban megalázottan, de megtörve nem.
A querela hungariae, a magyar panasz egészen mélyen benne gyökerezik a hit és a vallás igazságaiban. Szabadságában. Amikor hitünket megsértették, megsértették a nemzeti létünket is. És viszont. Amikor hitünket erőszakkal megsemmisíteni, átalakítani szándékoztak, valójában nemzeti létünk megsemmisítésére törekedtek. Így volt ez akkor is, amikor az egyik keresztény egyház a másik helyére vágyott, így volt ez akkor is, amikor a kommunista „istentisztelet” került volna a mise helyébe, és legfőképpen így van ma, amikor az egész kereszténységet – hitélettel, templommal, kultúrával, mentalitással egyetemben – felváltanák az üres bálványimádással. Az Aranyborjú, Mammon, a kommunista utópia és a karbonsemleges lábnyom mind ilyen bálvány. Van még számtalan. Nekünk a legfontosabb, hogy hitünket semmiféle csaláshoz ne kössük.
Sok a jogos panaszunk. Sok igazságtalanság ért minket. Ma is sok a felfoghatatlan atrocitás. Döbbenten látjuk, hogy egy finn képviselő megvonná jogainkat, német kizárna, s már lengyelek is kiközösítenének. Nem beszélve a Kárpát-medencei ingatlanelkobzásokról, iskolabezárásokról, nyelvhasználatról. A szövetségben, amelybe beléptünk, s minden szabályát betartjuk, megvonnák a jogainkat? A közös elhatározással felvett hiteleket nem utalják. Micsoda? Szerződésekben lekötött technológiát (árut) nem szállítanak? Micsoda? A saját anyagi forrásainkat – akaratunk ellenére – tálcán nyújtanák át a minket gyalázóknak? Micsoda? Egy féleszű lengyel tábornok kizárna a NATO-ból? Micsoda?
Érzékenyek vagyunk az ilyen hangokra. Tudjuk, hogy honfitársaink jelentős részének ez esély. Esély, hogy „kintről” megtámogatják őket. De sokan kapaszkodtak már ebbe! Jön a támogatás a töröktől (finomabban: a Portától), jön Bécsből, jön Berlinből, jön Moszkvából. Mostanában Brüsszelből. Komoly hagyománya van ennek. Ebből élni, sőt, ebből hatalomra kerülni. Magyar panasz ez is. Mert ennek még soha nem lett jó vége. Béccsel még csak-csak meglettünk volna, de végül nagyon megjártuk. Ostoba akarnokságára ráment az országunk, s megingott a nemzetünk is. Egykoron, 1848/49-ben megpróbáltuk, de ránk hozták saját árulóink mellé az oroszokat is. Így volt 1956-ban is. Nem győzhettünk. Győzhetünk-e vajon egyáltalán? Ez itt a nagy kérdés.
Jött Trianon, s onnan már minden panasz más hangon szólt. Főleg 1945 után. Hiányzott abból a hangból a remény. A magabiztosság, az elhivatottság. A küldetés. Sokak tekintete elől a ködben eltűntek a testvérek, eltűnt a nemzet. Eltűntek Erdély tornyai, eltűnt Bethlen Gábor és maga Alvinczi Péter is. Ismeretlen kultúrkörben alkotó kassai lelkész maradt. Kassa szlovák város, lakosainak 5 százaléka sem magyar már. Torda merre van? Erdélyben? Lakosainak 10 százaléka magyar. Onnan már alig látszanak Buda tornyai. Kolozsvár talán még látszik. Tűréshatár alatt a magyarok. A panaszok. A sok panasz szép lassan komplexussá fejlődött. Mikor fordult át a dolog? Amikor már több lett a panasz, mint a remény? Több a kritika, mint a büszkeség. Több az önsanyargatás, mint az önbizalom. Mikor történhetett ez? Amikor magyarnak lenni vesztest kezdett jelenteni? Amikor először feltette a riporter a kérdést: mi lehetett volna belőled, ha nem ide születsz?! És amikor ezt valaki komolyan vette. Tényleg! Ha én angolnak születek, hozzám képest John Lennon meg Mick Jagger csak futottak volna még. És mind, mind a zenészek, színészek, feltalálók, sportolók. Mikor vált kötelezővé az önsajnálat? Ha nem húz le ide a sárba a magyar talaj. S milyen kevesen, csak a legnagyobbak tudták azt mondani, hogy éppen innen sarjadt a tehetségük, ide köti őket a sikerük. Milyen kevesen.
Milyen kevesen tudják kimondani, hogy mindent, amit elértek, a magyar kultúrának, a gyökereiknek, s a magyar érzéseiknek köszönhetik. S nem attól függ az értékük, mennyi nagylemezt adtak el, hányan nézték meg a filmjeiket, olvasták könyveiket. Az értékük attól függ, mit tettek hozzá ahhoz az épülethez, amit ezer évek óta épít egy közösség, amelyet mostanában nemzetnek hívnak. De magyarság volt már akkor is, amikor a pusztán vándorolt, s akkor is, amikor még csak nép volt, s még szívesen rátelepedhettek idegen mételyezők. Milyen kevesen tudják kimondani, hogy az önző emberáradatban a magyarságuk egyesíti őket nemzettel, s ez nem elválasztja őket az emberiségtől, hanem éppenséggel közelebb hozza.
Kevesen vannak, de vannak. És ez nagyon jó. Nem tudom mikor vált gyakorivá, sőt általánossá a panaszkodás a magyarság körében. A hetvenes években talán még nem. Vagy akkor kezdődött? Viszont akkoriban elfedte a súlyos mentális bajokat, hogy a politikai rendszerre fogták a bajokat. Kimondani nem lehetett, ezért arra kerekítették, hogy valahogyan a magyarsággal lehet a baj. Nem Bécs akarnokságával, Trianonnal, nem a szovjet megszállással, nem a létező szocializmussal, nem, dehogy. A magyarsággal. Velünk, hülye magyarokkal, akik másod- és harmadállásokat vállaltunk, hogy gyerekeinknek legalább a nyugati életnívó paródiáját biztosítsuk; velünk, akik miközben emberfeletti küzdelmet vívtunk egzisztenciális fennmaradásunkért, nem vettük észre, hogy kilopják alólunk az országot.
Kevesen vannak, de vannak. S ha kimondják, jobban megértik a milliók is. Megértik, hogy az állandó panaszkodás visszahat az életünkre. Az életre, amely a végtelenségben létezik, ami nem anyag, nem tudomány, nem ész, nem érzés, nem adat és nem korlát. Nem panasz, hanem hit, s néha még csoda is, amely, ha kellően érzékenyek vagyunk, feltárja előttünk a végtelen titokzatosságát.
A szerző történész