A tudomány sokáig nem volt tisztában azzal, hogy pontosan miért válik az agyunk péppé, amikor szerelmesek leszünk, de egy új tanulmány talán most választ adhat.
„Úgy gondolják, hogy a romantikus szerelem először mintegy ötmillió évvel ezelőtt alakult ki, miután elváltunk őseinktől, az emberszabású majmoktól. Tudjuk, hogy az ókori görögök sokat filozofáltak róla, felismerve, hogy ez egyrészt csodálatos, másrészt traumatikus élmény. A legrégebbi valaha előkerült vers valójában egy szerelmes költemény, amely körülbelül i. e. 2000-re datálható” – mondta az első szerző, Adam Bode, az Ausztrál Nemzeti Egyetem doktorandusza közleményében.
E hosszú múlt ellenére azonban valójában nagyon keveset tudunk a romantikus szerelem evolúciójáról – tette hozzá Bode.
Bode a Canberrai Egyetem és a Dél-Ausztráliai Egyetem munkatársával, Phil Kavanagh-val együttműködve 1556 olyan fiatal felnőtt körében végzett felmérést, akik magukat szerelmesnek vallották. A kérdések célja az volt, hogy felmérjék a válaszadók érzéseit és viselkedését a partnerükkel szemben.
A korai romantikus szerelem intenzitását vizsgáló tanulmány második szakaszában az eredeti résztvevők közül csak 812-en vettek részt, akik legfeljebb két évig tartó szerelemről számoltak be.
A tudósok azt akarták megvizsgálni, hogy a viselkedésaktiváló rendszer (BAS) – az elmén és testen belüli mechanizmus, amely olyan viselkedéseket támogat, amelyek jutalomhoz vezethetnek – szerepet játszik-e a romantikus szerelemben. A kutatások már kapcsolatba hozták a BAS-t az emberi viselkedés különböző aspektusaival, valamint olyan pszichiátriai állapotokkal, mint a bipoláris zavar, de ez az első alkalom, hogy ebben az összefüggésben vizsgálták.
Az eredmények megerősítették azt, amit sokan maguk is megtapasztaltak már, amikor szerelmesek lettek, hogy az agy másképp működik, a gondolatok és a cselekvések (bár átmenetileg) az új romantikus partner körül forognak.
„A BAS evolúciósan régi – magyarázzák a szerzők tanulmányukban –, és a romantikus szerelem újszerű módon használta ezt a rendszert”.
Ami a viselkedés eme változásainak mozgatórugóit illeti, Kavanagh szerint a hormonok rohamai lehetnek a felelősek.
„Tudjuk, hogy az oxitocin milyen szerepet játszik a romantikus szerelemben, mert hullámai keringenek az idegrendszerünkben és a véráramban, amikor szeretteinkkel érintkezünk. Az azonban, hogy a szeretteink különleges jelentőséget kapnak, annak köszönhető, hogy az oxitocin egyesül a dopaminnal, azzal a kémiai anyaggal, amelyet az agyunk a romantikus szerelem során szabadít fel. Lényegében a szeretet aktiválja az agyban a pozitív érzésekkel kapcsolatos pályákat.”
Ezekkel az új eredményekkel felvértezve Bode és Kavanagh máris a kutatás következő fázisára fordítják figyelmüket. Terveznek egy tanulmányt, amely a férfiak és nők szerelemhez való eltérő hozzáállását vizsgálja, valamint egy globális felmérést, amelynek célja, hogy a romantikus szerelmet megélő embereket négy különböző típusba sorolják.
Még mindig sok mindent nem tudunk megmagyarázni a szerelemről. Könnyedén állíthatjuk, hogy az univerzum legnagyobb rejtélyei közé tartozik. De az ehhez hasonló kutatásokkal egy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik.
