A hazugságról, illetve a fikció álruhájában jelentkező művészi igazmondásról szóló előző írásomhoz Umberto Eco egyik előadását is segítségül hívtam. Idézhettem volna az „Egyszer volt, hol nem volt…” kezdéssel mesebelinek tűnő, ám valóságos olasz királyát, III. Viktor Emánuelt, akiről a Hat séta a fikció erdejében című könyve egyik esszéjében írt (a példázat szerint a király összekeverte a valóságos dolgokat azok megfestett képével). Szoktam is utalni rá, mikor a művészet és valóság kapcsolatáról beszélek, arról, hogy a művészi fikció nem a természetből kiragadott körülményt ábrázolja (bár alapja valamilyen természeti tény vagy maga az emberi természet), mégis elvezethet a megismeréshez. (Fikció és valóság, művészet és természet emberi viselkedést is meghatározó jegyeinek keveredésére több példát találunk. A Peleskei nótárius, Gvadányi József regényének hőse, Zajtay István azért került nevetséges helyzetbe, mert nem tudott különbséget tenni a valóság és a színpad között. Épp Shakespeare Othellóját játszották, és annál a jelenetnél, mikor Othello arra készült, hogy megfojtsa Desdemonát, Zajtay kivont karddal a színpadra rohant, hogy megakadályozza a gyilkosságot.)
Másik kiemelt példám a Brüsszelben született és az Amerikai Egyesült Államokban elhunyt francia írónő, Marguerite Yourcenar 1936-ban írt első keleti meséje a művészet hatalmáról, a Hogyan menekült meg Wang-Fo? című, a kínai festőről és Ling nevű tanítványáról szóló novella. Itt már nemcsak az a kérdés, hogy összekeverednek a dolgok és azok képei – nem is ideológiai természetű a probléma, hogy bár a festő egyáltalán nem volt lázadó természetű, mégis halálra ítélte őt a császár –, hanem az, hogy a művészet legbensőbb lényege a fikció és valóság közötti határok lebontása. Hogy a művészet képes olyan valóságot teremteni, amely az elbeszélői attitűdtől függően fokozhatja, de meg is szüntetheti a hiányt és kétségbeesést. A tanulság érzékeltetéséhez szükségünk van a történet rövid újramondására.
Wang-Fo a dolgok képét szerette, a dolgokat a maguk tárgyi valóságában soha nem akarta birtokolni, még a festményeiért sem fogadott el pénzt. Már régen álmodozott arról, hogy egy fügefa alatt a lantját pengető hercegnő portréját fesse meg, csak a megfelelő modellt kellett megkeresnie hozzá. Mindegyik nő túl valóságos volt a festő elképzeléséhez, vándorlásaikból hazatérve aztán, tanítványa, Ling felesége vállalkozott arra, hogy modellt álljon neki. Több kép is született, nemcsak a lantos, odafestette a naplemente felhői közé is. Mikor az asszony rájött, hogy a férje sokkal jobban szereti a róla festett képeket, mint őt magát, a következő reggel felakasztotta magát egy rózsaszínben virágzó szilvafára.
A mester és tanítványa ekkor ismét vándorolni kezdett, és elérkeztek a Mennyei Sárkány, a császár palotájához. A császár apjának jelentős gyűjteménye volt a mester festményeiből, s ő ezek között a képek között nőtt fel, nem érzékelve semmi mást a világból, csak a festmények varázslatát. Amikor felserdült, és találkozott a külső világgal, rádöbbent, hogy az egyáltalán nem olyan szép, mint amilyennek Wang-Fo képein látta. Tudatosult benne, hogy hiába ő a császár, mégis a festő uralkodik a dolgok, a természet, az emberek és a világ fölött. Dühében elhatározta, hogy kiégetteti a festő szemét, ami megnyitja előtte a leghatalmasabb királyságot, s hogy levágatja a festő kezét, azt a tíz elágazású két utat, mely a leghatalmasabb birodalomba vezeti. És azért is gyűlöli őt, mondta neki a császár, mert meg tudta magát szerettetni.
Volt viszont egy befejezetlen festmény is nála. A császár azt akarta, hogy ez legyen az igazi mestermű, a főmű, és a festő még befejezheti a képet, mielőtt megvakítják és levágják a kezét. Ha nem teszi, mondta, a szeme előtt égetteti el az összes művét. Ott volt a képen a tenger és az ég, de a tenger valóban nem volt befejezve. A művész nekilátott, hullámokat festett, s észre sem vette, hogy térdig a vízben állva dolgozik. Csónakot festett, hallatszott az evezők zaja, az udvaroncok pedig már a vállukig a vízben állva nézték a mester mozdulatait. Ling közeledett a képen a csónakkal Wang-Fo felé, aki gondosan megrajzolta még a bárka orrán lévő díszt is, majd beszállt és megragadta a kormányt. Elindultak, s ekkor már a császári palotában is apadni kezdett a víz, csak néhány tócsa csillogott a kövezeten. Wang-Fo utolsó festménye, immár befejezve, a kárpithoz volt támasztva. Egy bárka látszott rajta, amelyik lassan távolodott, benne a mesterrel és a tanítványával.
A képzelőerőről, a műalkotás valóságteremtő erejéről van itt szó. Noha valóságot teremteni sokféle eszközzel és módon lehet, a művészet és irodalom privilégiuma ebben aligha vitatható (talán ezért szeretnék évszázadok óta szolgálatukba állítani az ideológusok, hogy könnyebben boldoguljanak a dolgokkal és az emberekkel). Northrop Frye „a képzelőerő analfabétáiról ír” A kritika anatómiája című esszékötetében, és bírálatának tárgyát azok képezik, akiknél a valóságelv alárendelődik az élvezet elvének. Igaz, lehet ezt úgy is értelmezni, hogy a költő „szabadalmazott hazudozó”, de a költő (s értsük alatta általában a művészt) nem akar semmit sem igazolni vagy bizonyítani, csupán azt szeretné kifejezni, hogy sokféle lehetséges valóság létezik. Hogy a dolgoknál gyakran szebb és többet ér a dolgok képe.
Akik tehát azért nem szeretnek könyvet olvasni, mert túl nehéznek és fárasztónak találják, vajon nem fáradnak-e bele a fölösleges és (nem művészi értelemben) hamis információk „fogyasztásába”, miközben még a hiányzó reményt sem kapják meg?!
A szerző irodalomtörténész
