Új esztendő, boldog idő. Sőt, új esztendő, vígságszerző! Így szólnak a régi népdalok, versikék, aztán hogy boldog és víg lesz-e az újév, az már a jövő titka. Már csak azért is, mert a 2024. év beköszöntével bizony cseppet sem jött el boldogság és vígság a világra, hiszen a bolygónk politikai megosztottsága egyre csak erősödött, s nemhogy csökkentek volna a feszültségek, inkább nőttek, méghozzá gyors ütemben. Sokan a szakértők közül mondják is, hogy új hidegháború kiteljesedése várható. Nos, ez szerintem már itt van, méghozzá régóta, viszont a „melegháború” réme is felsejlik előttünk nap mint nap, ha a híreket hallgatjuk.
Magam nem igazán kedvelem a kerek évfordulós emlékezéseket, végtére is egy-egy jeles, vagy éppen rémes esemény mindegy, mikor történt, egy-két, vagy éppen öt-tíz stb. évvel ezelőtt, ez a tényeket aligha befolyásolja. Mégis, időnként engem is elragad, főképp az évváltás idején a kerekévfordulós-mánia. Számmisztikával foglalkozók bizonyára tudnának magyarázatot adni erre, mindenesetre tényleg van valamiféle misztikus varázsa a kerek évfordulóknak. Így aztán arra adtam a fejemet, hogy harminc, húsz s tizenöt évvel visszamegyek az időben, s megkeresem, hogy 1990 táján, majd 2004-ben s 2009-ben, tehát harminc, húsz és tizenöt év távlatában miképpen vélekedtünk a világról – persze a teljesség igénye nélkül. Mi változott? Mi az, amiről folytonosan beszélgetnünk kellene, mi több, vitatkoznunk, már csak szürkeállományunk frissen tartása érdekében is. Nos, 1991-ben az értelmiség szerepéről beszélgettünk a Pesti Hírlapnál. Gyurkovics Tibor író, Lengyel László közgazdász és Hegyi Béla szerkesztő társaságában. Természetesen e cikkben csak röviden idézek a beszélgetésből. Nos, Gyurkovics szerint „a Kádár rendszer gyökereiben értelmiségellenes volt, a szemléletében az volt! Nem azért, mert nem alkalmazta, mint szamárban a csípős paprikát az értelmiséget, hanem azért, mert az értelmiség egy foszlékony anyaggá vált. Úgy fogom fel, hogy az értelmiségellenesség ott kezdődött, hogy osztályokra tagolta a társadalmat, és így az értelmiség egy osztályérdeket képviselő csoport. Tehát eleve ellenség: 45-ben a Kommunista Pártnak, aztán Rákosinak, aztán Kádárnak. (…) Én az értelmiségről úgy vélekedem, hogy nem a feje a disznónak, meg a farka és füle, hanem a kocsonyája. Abból még kocsonya főzetik! Ez a kocsonyaság az értelmiség! Hiszen ilyen értelemben nem elég a származás, egy diploma, nem elég a képzettség, hanem valamilyen speciális életmenet, ami kb. negyvenéves kor körül alakul ki, amikorra az ember értelmiséggé válik.” Lengyel László úgy vélekedett, hogy „a Kádár rendszer idején a hatalom kompromisszumot kötött a társadalom jelentős rétegével egyfajta kispolgárosodás érdekében. Erre a célra az értelmiségnek egy jelentős részét felhasználta. Csakhogy ez a »ti gazdagodjatok, mi foglalkozunk a politikával« nézet az értelmiségnek egy másik részét a perifériára szorította. (…) Az igazi kérdés szerintem most alakul: vajon mondhatjuk-e 1991-ben, hogy nem szeretik az értelmiséget? Mondhatjuk-e, amikor a kormány csak értelmiségiekből áll?”
Nos, úgy gondolom, az immár több mint harminc esztendővel ezelőtti rádiós beszélgetés témája ma is aktuális. Lehetne! Az ebben felvetett kérdésekre vajon – ki, hogy gondolja – kaptunk-e hiteles, érvényes választ az elmúlt három évtizedben? Ha nem, akkor nem lehetne újból beszélgetni erről?
„Ugorgyunk!”, mondta Pósalaki úr a Légy jó mindhalálig című csodaregényben. „Ugorgyunk!”, mondom én is, de most újból visszafelé, húsz esztendővel az időben. 2004-et írtunk, ez az esztendő volt uniós csatlakozásunk éve (május 4-én meg is ünnepelheti majd, aki akarja, csatlakozásunk 20. évfordulóját). Ebből az alkalomból akkoriban a Százak Tanácsa felhívást intézett a Magyar Országgyűléshez és a magyar kormányhoz, hogy az Európai Unióval folytatott tárgyalás keretében tárgyalja újra a tőke szabad áramlásáról szóló fejezetet, és onnan vegye ki a termőföldet! Valamint azonnal indítsa el egy nemzeti érdekekre és szociális piacgazdaságra épülő átfogó gazdaságpolitika kidolgozását és megvalósítását, amely elsősorban a családi gazdaságok fejlődőképes megélhetését biztosítja! S hozzátették: „Az Európai Unió tagállamai tartsák meg nemzeti és állami szuverenitásukat az egyenjogú államok szövetsége jegyében. Minden ellentétes törekvés a politikai és kulturális önrendelkezés fokozatos kioltására vezet, ami nem lehet nemzetpolitikai cél, ezért a nemzet ennek elfogadására nem kényszeríthető!” A felhívásban a nemzeti összetartozásról, a magyar állampolgárság visszaadásáról, a kettős állampolgárság megadásának lehetőségéről szóló rendelet is szerepelt mint kívánalom. Nos, sokakat aligha kell emlékeztetnem, hogy a fenti felhívás megjelenése után alig két évvel jött a gyurcsányi rendőrterror. Úgy gondolom, arra az időszakra sem kellene fátylat borítani, magyarán, bizony, folytonos eszmecserét kellene fenntartani, hogy az említett fontos követelmények úgy valósulnak-e meg, ahogyan azt szerettük volna, és szeretnénk. S tagságunk történetének 20 esztendejéről is igencsak jó volna közösen elmélkedni. Már csak azért is, mert a következő 10–20 év sem ígér sok jót az eddigi történéseket megtapasztalva.
Végül jöjjünk közelebb napjainkhoz az emlékezést és az évfordulókat illetően, 15 évvel ezelőtt egy szép augusztusi napon az IMF küldöttsége a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásai végeztével dühösen távozott országunkból. Mert ellenállásba ütközött, s ehhez nem voltak hozzászokva. Az ország tökéletes kiárusítását és rabszolgasorba süllyesztését a Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok elhibázott gazdaságpolitikájának segítségével sikeresen véghez vitték, ez cáfolhatatlan. Ez alkalommal az a feladat várt volna rájuk, hogy megszerezzék az új kormány (Orbán) feltétel nélküli beleegyezését a további gátlástalan pénzszivattyúzáshoz. Porszem került gépezetükbe, a tárgyaló fél makacskodni kezdett. Nos, azóta is makacskodunk, céltáblák is vagyunk az unió magasságos urai számára, mégis azt mondom, érdemes erre az évfordulóra emlékezni, mégpedig elsősorban azért, mert megmutattuk, nem hódolunk be, annak ellenére, hogy már számtalanszor értésünkre adták, hogy rabszolgák vagyunk. Mi meg újból idézzük nekik nagy költőnk egyik versének részletét: „Habár fölül a gálya / S alul a víznek árja, / Azért a víz az úr.”
A szerző újságíró
