A nácizmust legyőző Szovjetunióban sem kellett sokat várni az állami szintű antiszemitizmus megjelenésére, amit ugyanúgy a tévedhetetlennek kikiáltott, korlátlan és minden külső kontroll nélküli hatalommal bíró vezér gerjesztett. Azonban Sztálinnak – Hitlerrel ellentétben – sikerült megérnie az időskort, öregen pedig, ha ez egyáltalán lehetséges, még paranoiásabb lett. Gondolkodása viszont épp az ellenkezője volt Hitlerének: utóbbi „alulról” kezdte a népirtást, számolatlanul és differenciálás nélkül szánva halálra a zsidóságot. Sztálin ugyanezt „felülről” indította, bár távolról sem csak a zsidók esetében.
Ő először mindig egy adott etnikum elitjével kezdte a leszámolást.
Az értelmiség nem véletlenül szálka minden idők diktatúráinak szemében, a kommunistákéban pedig különösen. Sztálin sem rosszkedvében kezdte a zsidó művészekre és tudósokra mért csapással, mint ami a „meggyilkolt költők éjszakája” volt, őket törvényszerűen kellett, hogy kövessék a tudósok és a zsidó származású prominens orvosok. Köztük a saját személyi orvosa, Vlagyimir Vinogradov professzor is.
Igaz, 1953 januárjától már nem egészen két hónap volt hátra Sztálin életéből, és azok, akiket nem sokkal Újév után tartóztattak le, áprilisban már szabadlábon voltak – természetesen az aláírt nyilatkozattal, hogy a velük történtekről nem beszélnek soha, senkinek. Pedig lett volna miről beszámolniuk.
Legkorábban 1951 elejétől 28 orvos ellen indult eljárás, és az első hullámban letartóztatott kilenc ember közül ketten haltak meg az NKVD vallatószobáiban.
Több mint hetven év után már szinte lehetetlen kibogozni ennek az ámokfutásnak a kezdőnapját. Még Sztálin életében az első nyom a párt központi bizottságának 1953. január 9-i határozata arról, hogy publikussá – tehát az újságokban közölhetővé – teszik több neves orvos letartóztatásának tényét; tehát maguk a letartóztatások addigra már, akár évekre visszamenőleg, megtörténtek.
Az „orvospereket” az teszi egészen egyedivé, hogy Sztálin közvetlen kezdeményezését és irányítását egyik koncepciós perben sem lehet ennyire konkrétan tetten érni. A koncepció – az orvosok szándékosan megölték vagy félrekezelték a szovjet állam prominenseit, sőt, ez volt a céljuk magával Sztálinnal is – már csak kizárásos alapon sem származhatott mástól, mint „a népek nagy tanítójától”. Azzal pedig, hogy saját magát is potenciális áldozatként állította be, bármilyen módszer és a törvények bármilyen mértékű megsértése megengedhetővé vált. A szó szoros értelmében senki és semmi nem számított.
Ráadásul a szerencse is a diktátor kezére játszott egy szakmai jellegű súrlódás által. A Kreml kórházának radiológus orvosa, Ligyija Tyimosuk az 1948 nyarán többször rohamszerű rosszullétekkel küzdő Andrej Zsdanov (a sztálini „kultúrpolitika” leghűségesebb és legvérengzőbb kiszolgálója) állapota láttán azonnali műtétet és teljes pihenést javasolt – szembe menve ezzel a nála sokkal magasabb rangú professzorok véleményével, akik nem látták veszélyesnek a kultúrkomisszár állapotát, és éppen az ellenkezőjét állapították meg Tyimosuk diagnózisának.
Hogy tévedtek, azt később elismerték. Mármint azok, akiknek volt erre alkalmuk, hiszen többségük az orvosperek gyanúsítottjaként került az NKVD kezei közé – köztük Vinogradov professzor, a „Gazda” személyi orvosa is.
Zsdanov ugyanis pár nap múlva meghalt, de még halálában is tudott valami rosszat tenni: az ő esete volt a kikezdhetetlen bizonyíték arra, hogy a többségükben zsidó származású orvosok szándékosan téves diagnózisokkal és a hozzájuk kapcsolódó „félrekezelésekkel” törnek a szovjethatalom kulcsembereinek életére. Zsdanovéhoz még hozzátoldották egy másik bolsevik tótumfaktum, az amúgy súlyos alkoholista Alexandr Scserbakov halálát is, aki a Győzelem Napját követően, 1945. május 10-én halt meg szívrohamban – elképzelhető, hogy előző nap mekkora mennyiségű italt fogyaszthatott el…
Ekkor lépett színre a kétségtelenül pszichopata állambiztonsági ezredes, Mihail Rjumin, aki már a Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjai elleni eljárásban is kitüntette magát. A letartóztatások üteme ma már nehezen rekonstruálható, mindenesetre a Zsdanovot állítólagosan félrekezelő Yakov Etinger kardiológus lehetett az első, aki belehalt a Rjumin által irányított verésbe, 1951. március 2-án. Őt követte Mihail Kogan, aki ugyanezen év november 26-án jutott erre a sorsra. Etinger halálának idejéből következtetve a letartóztatások tehát legkésőbb 1950 őszén vagy 1951 elején meg kellett, hogy kezdődjenek. A letartóztatottak között 1952 novemberétől ott volt Vlagyimir Vinogradov professzor, Sztálin személyi orvosa is. Ebből pedig nem volt ördöngösség kikerekíteni a koncepciót, hogy magának a „Nagy Sztálinnak” az élete is veszélyben forgott.
Ligyija Tyimosuk számára mindenesetre egy Lenin-rendet ért a helyesnek bizonyult diagnózis. Más lapra tartozik, hogy Sztálin halála után azonnal visszavették tőle.
Az 1990-91-es szovjet rendszerváltáskor számosan meglepően közlékennyé váltak a sztálini garnitúra még élő tagjai közül. Bulganyin miniszterelnök-helyettes is elmondott az e témában kutakodóknak egy egészen hátborzongató történetet, amit még a szovjetrendszert jól ismerők (tehát vele kapcsolatban semmiféle illúziót nem táplálók) is hajlamosak kitalációnak vagy rémmesének tartani. E szerint létezett volna egy „X nap”, amelyen az orvosperekben bűnösnek talált vádlottakat a legnagyobb szovjet városok főterein akasztották volna fel, illetve ugyanezen a napon kezdetét vette volna az egész szovjet zsidóság Szibériába deportálása, előre kijelölt és felépített táborokba.
Az ember tényleg a fejét kapkodja ennek hallatán, azonban meglehetősen konkrét jelek mutatnak arra, hogy mindez mégsem kitaláció. Bulganyin eléggé „nagyember” volt ahhoz, hogy hiteles információkkal bírjon, és rálátása legyen az előkészületekre. Pontosan tudta, hogy országszerte listák készülnek azokról a zsidó származású szovjet polgárokról, akiket begyűjtenének az „X napon”. Tudta, hogy a vasutakat titkos utasítással mozgósították, hogy álljanak készen a deportáláshoz szükséges vagonparkkal, sőt, tudta azt is, hogy a táborok sem csupán papíron léteznek; 1953 elejére már több elkészült belőlük, más részük magas készültségi fokban volt. Szóval: elvileg minden készen állt.
Sztálin egyre inkább elboruló elméjében még a nagyvárosok főterein való kivégzések is rendjén valóak voltak, pedig ez már a középkort idézte volna fel. A „faji alapú” kollektív bűnösség, és a pontos forgatókönyv szerinti deportálás gondolata viszont már tényleg hátborzongató. Huszonhétmillió szovjet polgár azért adta volna az életét, hogy szűk egy évtizeddel a náci Németország legyőzése után mindezt a saját országuk a saját honfitársaikkal ismételje meg? Ráadásul éppen azokkal, akik éppen „faji alapon” váltak a nácik áldozataivá?
Azonban a diktatúra gépezete egészen Sztálin halála napjáig látszólag zökkenőmentesen működött. Sajátos és jellegzetesen szovjet jelenségnek lehetünk itt tanúi: az antiszemitizmus proletár internacionalista szellemben való továbbfejlesztésének. Az államilag vezérelt újságok fröcsögő cikkei mellett felháborodott olvasói levelek tucatjai követeltek halált az imperialistákat kiszolgáló világcionizmus ügynökeire, és mindenféle zsidó identitást, hagyományt vagy szokást a zsidó nacionalizmus megnyilvánulásaként bélyegeztek meg. A sztálinista rendszerre jellemző népgyűléseken hisztériába hajlóan ostorozták a kozmopolitizmust és a vallásos zsidóság egy részének elkülönültségét, mint a szovjet társadalomhoz méltatlan, kiirtásra ítélt jelenséget.
A sztálinizmus lényegének valamelyes ismeretében is hamar észrevesszük, hogy ennek távlati céljai kellett, hogy legyenek; semmiképpen nem azért korbácsolták fel az antiszemita indulatokat, hogy aztán hagyják őket szépen lenyugodni. Kellett egy érzelmi-politikai megágyazottság a hamarosan eljövendő nagy leszámoláshoz, hogy az „X napon” a zsidóság egy olyan környezettel nézzen farkasszemet, amitől semmiféle együttérzésre vagy segítségre nem számíthat.
Azonban mindig van egy nagyobb úr. Sztálint is legyűrte a halál, 1953. március 2-án agyvérzést kapott, és hosszú időn át magatehetetlenül feküdt a szobájában, orvost csak fél nap elteltével hívtak hozzá. Március 5-én kiszenvedett, éppen azon a napon, amire állítólag az „X napot” időzítette. Az időpontot kezelhetjük fenntartással, hiszen talán sosem tudjuk meg, hogy a nagy deportáláshoz és leszámoláshoz valóban minden feltétel megvolt-e, és az orvosperek „elvárt” halálbüntetései sem születtek még meg. Illúzióink azonban ne legyenek: adott esetben Sztálin számára mindez csupán megkerülendő technikai mellékkérdés lett volna.
Kevesen emlékeznek már erre, de a lenini-sztálini büntetőjog talán legfélelmetesebb, egyben legvisszataszítóbb vonása az egyéni felelősség háttérbe szorítása volt. E helyett az osztály- vagy akár etnikai alapokon nyugvó kollektív bűnösség kapta a fő hangsúlyt: az egyes ember büntetőjogi felelősségét elsősorban nem a cselekedetei, hanem osztályhelyzete, illetve nemzetisége vagy etnikuma alapozta meg. Ez eredményezte az ártatlanság vélelmének eltűnését, és eleve eldöntötte az egyes gyanúsított vagy vádlott sorsát. A szovjet Btk. Ellenforradalmi bűncselekmények nevezetű tényállása, a hírhedett 58. § szinte követhetetlenül széles körben sorolja fel azokat a cselekedeteket, amelyek államellenes mivolta büntetésért kiált. Magától értetődően tartozott ide az olyan magatartás, amellyel szovjet vezetők – horribile dictu: maga Sztálin – életére törnek.
E paragrafus alkalmazásához elegendő volt az előzetes feltételezés, de a gyakorlatban szinte kivétel nélkül a terhelt beismerő vallomására alapozták a vádat. A beismerő vallomás megszerzése pedig igazán nem ütközött akadályokba.
Sztálin halála után figyelemre méltó gyorsasággal, már 1953. március 27-én született amnesztia-rendelet alapján április 4-én megszüntették az orvosok elleni pereket, és szabadlábra helyezték a vádlottakat. Bár, jellemző módon, a vallatás közben életüket vesztők hozzátartozói is ekkor tudták meg a dermesztő igazságot. Az eljárást megszüntető határozat említi először, hogy a bizonyítékok beszerzéséhez „meg nem engedett nyomozati módszereket” használtak – mintegy elismerve ezzel, hogy a szovjetrendszer talán mégsem a világtörténelem legtökéletesebb hatalmi struktúrája. Több korabeli forrás szerint ez az elismerés valami egészen drámai módon hatott az érintettekre. Vagy mondjuk úgy: a túlélőkre?
Megtörtént a diktatúrákra oly jellemző gyalogáldozat is: Rjumin ezredest és legalább egy alárendeltjét még júliusban kivégzőosztag elé állították. Kár, hogy az önkritika és az önvizsgálat ennél tovább nem is terjedt, bár egy megjavíthatatlan rendszeren sem a külső, sem a belső kritika nem segít.
A vádlottak további sorsáról nem sokat tudunk, de ne is feszegessük azt. A legtöbben már akkor idős emberek voltak, sokuk hetven is elmúlt: jóval túl voltak tehát életük és szakmai karrierjük delén. Csak remélhetjük, hogy hátralevő idejük békében és zaklatásoktól mentesen telt. Hogy mit éltek át fogságuk alatt, arról alig beszéltek.
Ennek a bizonyos hátralevő időnek békés és zaklatásoktól mentes mivoltát alighanem e bölcs elhatározásuknak köszönhetik.
A szerző jogász, író
