András édesapja, István nem sokkal az 59 évesen elhunyt II. András király halála után, 1236-ban született német területen. Az özvegy királyné, Estei Beatrix azért száműzetésben hozta világra az „Utószülött István” néven is ismert gyermeket, mert Magyarországon már a terhesség bejelentésekor széles körben kétségek merültek fel az apa kilétét illetően.
Sem IV. Béla király, sem II. András többi, eddigre felnőtt gyermeke nem ismerte el testvérének Beatrix fiát: a szóbeszéd úgy tartotta, Apod (vagy Ampod) fia Dénes nádor folytatott titkos viszonyt a királynéval, így István valójában az ő fia.
Amikor Beatrix bejelentette, hogy gyermeket vár, IV. Béla börtönbe záratta (más források szerint házi őrizetben tartotta), és csak a II. András temetésére érkező német-római császári követség közbenjárására bocsátotta szabadon. Az özvegy királyné előbb német földre távozott – itt szülte meg gyermekét –, majd szüleihez, az itáliai Estébe vonult vissza, ahol a IV. Ince pápa által neki megítélt kegydíjon élt haláláig.
Mindazonáltal gyermekét királyi hercegként neveltette – habár István féltestvérei megakadályozták, hogy részesüljön a magyar királyi hercegként neki járó különféle juttatásokban –, és az özvegy Isabella Traversarival való házassága után – melyből egy korán elhunyt, szintén István nevű gyermek született – beházasodott az előkelő velencei Morosini családba egyik lányuk, Tomasina révén.
István és Tomasina fia, a nagyapja tiszteletére elnevezett András 1265 körül születhetett Velencében. Habár nem tudhatták, mennyi esélye lehet valaha a magyar trón megszerzésére, e gyermeket is hercegként nevelték.
Az egyre nagyobb hatalmú bárók, a betelepülő kunok és a külföldi hatalmak közt őrlődő IV. (Kun) László uralkodása során kétszer is megpróbálkoztak hatalomra juttatásával, azonban e kísérletek kudarcba fulladtak. Mindazonáltal Európa főurai számon tartották az ifjú herceget, mint a magyar trónra a későbbiekben esélyes személyt.
Amikor IV. Lászlót 1290. július 10-én orgyilkosok megölték sátrában, András herceg az előbbi oknál fogva a magyar trónra szintén igényt tartó Habsburg Albert herceg börtönében raboskodott Bécsben, miután a Nyugat-Magyarországon uralkodó Kőszegiek tőrbe csalták.
Lodomér esztergomi érsek megbízásából két szerzetes álruhában beférkőzött a börtönbe, és megszöktette a herceget, aki mögött tisztázatlan származása ellenére összezártak a magyar bárók, és királyukká választották – minden bizonnyal annak érdekében, hogy ne kelljen egy erős uralkodótól tartaniuk, aki veszélyeztetné kialakított hatalmukat országrészeiken. Koronázására legitim módon, 1290. július 23-án került sor Székesfehérváron.
Anarchikus viszonyok
IV. László uralkodása alatt az országot gyakorlatilag felosztották egymás közt a főurak, akik saját hadseregekkel rendelkeztek, és egyes esetekben önálló külpolitikát is folytattak.
Míg IV. Béla halálakor a magyarországi várak harmada a király kezében volt, III. András trónra lépésekor már alig ötödük volt az uralkodó fennhatósága alatt, és a négy legerősebb főúri család együttesen több erősséget birtokolt, mint a korona. A helyzet tarthatatlanságát III. András is felismerte, azonban egyelőre eszköztelenül állt vele szemben.
András külföldről sem remélhetett segítséget, mivel a koronázása idején kötött házassága a lengyel Piast-házból származó Fenenna kujáviai hercegnővel szintén száműzetésben élő rokonokkal gyarapította csak családját, akik nem nyújthattak hathatós katonai segítséget. A királynak meg kellett elégednie azzal, hogy a legerősebb „kiskirály”, az ország északi részét uraló Csák Máté legalábbis névleg mellette állt.
III. András már megkoronázása után alig több, mint egy hónappal, 1290. szeptember elején országgyűlést hívott össze Óbudára, ahol első törvénykönyvét kiadta. Az óbudai országgyűlésen kihirdetett rendelkezések szövegezéséből jól látszik a király, az egyház és a köznemesség azon szándéka, hogy a főurakat megfékezzék.
Többek között megtiltották a királynak az örökös ispánságok és egész megyék birtokként való adományozását, illetve elrendelték a IV. László kaotikus uralma alatti birtokadományok és jogtalanul szedett belső vámok felülvizsgálatát. A törvények elrendelték azt is, hogy a király a szűkebb tanácsadói körét – az úgynevezett országtanácsot – csak a nemesség által jóváhagyott személyekből állíthassa össze.
A középkori szemszögből rendkívül előremutató, az Itáliában ekkor már ismert rendi állami berendezkedés számos vonását magában hordozó törvénykönyv azonban hamvába holt tervnek bizonyult: III. András már szinte azonnal annak rendelkezéseivel ellentétesen volt kénytelen cselekedni a „kiskirályok” folyamatos nyomására – az örökös ispánságok és teljes megyék adományozása folytatódott, az országtanács pedig továbbra is ugyanazokból a főurakból állt, akikből IV. László idején, és akiknek e helyzet a leginkább megfelelt.
1291 februárjában András újból kihirdette Gyulafehérváron az óbudai végzéseket, továbbá a rendek a politikába történő további bevonása érdekében a nemességgel azonos szintre emelte a „nemesi módra viselkedő” erdélyi szász előkelőket, azaz a gerébeket.
III. András uralmáról általában elmondható a kevés fennmaradt oklevél alapján, hogy felismerte a kereskedelem és a városok jelentőségét, és itáliai mintára igyekezett alakítani kiváltságaikat.
Habár belpolitikai helyzete úgy-ahogy stabilnak tűnhetett, III. András megkoronázásával a IV. László halála után a magyar trónt megszerezni kívánó külföldi hatalmasságok nem tettek le szándékaikról. IV. Miklós pápa – arra hivatkozva, hogy Szent István a korona elfogadásával elismerte magát a pápa hűbéreseként – a magyar trón betöltésének jogát a Szentszéknek követelte, ezen pedig felbuzdultak mind a leányágon Árpád-rokon nápolyi Anjouk, mind a Magyarországot a tatárjárás és IV. Béla segélykérése óta saját hűbérbirtokuknak tekintő Habsburgok.
Háború országon kívül és belül
A legnagyobb fenyegetést a Habsburg-birtokok földrajzi közelsége jelentette. Habsburg Rudolf német király már 1290 augusztusában fiára, Albertre ruházta oklevélben Magyarországot, 1291 nyarán pedig magyar–osztrák háború vette kezdetét. András seregei júliusban végigpusztították a határhoz közeli osztrák területeket, és két kisebb ütközetben Nagyszombatnál és Bécsnél pedig győzelmet is arattak.
Habsburg Rudolf még júliusban meghalt, a német-római választófejedelmek pedig szándékosan nem fiát választották utódául. Albert mozgástere ezt követően lényegesen beszűkült, augusztus végén pedig esküvel megerősített békét kötött Andrással, amelyben kötelezte magát az elfoglalt magyar várak visszaadására, a magyar király pedig cserébe megígérte, hogy leromboltatja őket. A Kőszegiek kezére visszakerült várak azonban végül állva maradtak, így immár belföldről fenyegették András hatalmát.
E külpolitikai győzelemre szinte azonnal jött azonban a következő nehézség: Árpád-házi Mária nápolyi királyné, V. István lánya saját fiára, Anjou Martell Károly salernói hercegre ruházta a „Magyarország királya” címet.
Károly birtokokat kezdett „osztogatni” a magyar főuraknak – habár valójában nem rendelkezett e földekkel, e gesztusok révén számot tarthatott a nagy hatalmú „kiskirályok” hűségére III. Andrással szemben.
Elsőként a váraik lerombolását elkerülni akaró Kőszegiek lázadtak fel, azonban a király nem mert megütközni Kőszegi Iván jóval erőteljesebb seregével. A két fél békét kötött, ezt követően viszont a Kőszegiek rajtaütöttek a királyon és kíséretén, és foglyul ejtették.
Bár Andrást hamarosan szabadon bocsátották, e súlyos sérelmet nem bosszulta meg, és Kőszegi Ivánnak még ispáni címéről sem kellett lemondania – a „kiskirály” teljes győzelmet aratott, az ország gyakorlatilag visszatért a IV. László idején tapasztalt állapotokba.
1295-ben Fenenna királyné meghalt, András pedig – a jószomszédi viszony kialakítása és a Kőszegiekkel szembeni szövetség érdekében – feleségül vette 1297-ben Habsburg Albert lányát, Ágnest. Albert ezt követően támogatta András harcait a Kőszegiekkel szemben, a magyar király pedig 1298-ban a göllheimi csatában a német trónhoz segítette Albertet a megválasztott királlyal, Nassaui Adolffal szemben.
Nagy veszteség is érte azonban ebben az évben Andrást: Lodomér esztergomi érsek halálával egyik legfőbb támogatóját veszítette el, aki addig ellenállt a pápa követeléseinek a magyar trónt illetően. A helyére került Bicskei Gergely teljesen nyíltan a pápa és a nápolyiak mellett állt.
A konszolidációnak hirtelen vége szakad
Szintén 1298-ban történt egy újabb kísérlet a központi hatalom megerősítésére, azonban ezúttal nem a király, hanem az egyház és a köznemesség kezdeményezésére. A Pesten tartott országos gyűlés írásba foglalta, hogy a király „lagymatagsága” miatt nem történt előrelépés az anarchikus viszonyok megszüntetésében 1290 óta, és kötelezte az uralkodót a törvények végrehajtására.
A III. András második törvénykönyve néven ismert dokumentum arra nem tett javaslatot, hogy honnan szerezzen az uralkodó megfelelő katonai erőt akarata érvényesítéséhez.
Végül András szokatlan megoldást választott: az öt leghűbbnek tartott báróval – köztük a nádorrá kinevezett Aba Amadéval – magánszerződést kötött, és egyesített katonai erejükkel behódoltatta mind Csák Mátét, mind a Kőszegieket, akikkel egy itáliai rokona révén még házassági rokonságba is került.
Habár Anjou Martell Károly 1295-ben bekövetkezett halálával átmenetileg szüneteltek a nápolyi próbálkozások András elmozdítására, az évtized végére új erőre kaptak, mivel kamaszéveibe lépett Károly fia, Caroberto, akit a magyarok később Károly Róbert néven ismertek meg.
A nápolyi király, II. Károly a tartományurak fellázítására Magyarországra küldte unokáját 1300 nyarán, azonban a 13 éves fiú sem a pápa, sem más egyéb hatalom támogatását nem élvezte, így nem tudott hatást gyakorolni a magyar politikára – még az Anjou-párti urak és papok is meggondolatlan lépésnek tartották Caroberto Magyarországra küldését.
A király eközben bízott a német királlyá választott Habsburg Albert és saját konszolidálódó hatalma erejében, és a leírások szerint nem foglalkozott különösebben a trónkövetelővel.
Máig kérdés, hogy a következő év első heteiben mi okozta a király hirtelen halálát. Sokan azonnal mérgezésre gyanakodtak – alig egy hónappal korábban halt meg szintén tisztázatlan körülmények között a király édesanyja, Morosini Tomasina is –, azonban lehetséges, hogy valamilyen betegségbe halt bele.
Annyi bizonyos, hogy halálával a IV. László idején tapasztaltnál is mélyebb válságba süllyedt az ország, ennek felszámolása pedig az ifjú Carobertóra várt.
