A redős papsapkagomba süvege barna, agyvelőre hasonlít, felülete sűrűn tekervényes, kanyargósan ráncos. Szaga és íze kellemes.
A gomba mérgező, giromitrint tartalmaz. Méreganyag-tartalma területenként változó, Skandináviában és Kelet-Európában általában magasabb. A papsapkagomba-mérgezés emésztőrendszeri és idegrendszeri tünetekkel jár: hányingerrel, hányással, hasmenéssel, fejfájással, szédüléssel. A legtöbb mérgezés ennél nem súlyosabb, és a betegek 26 nap alatt helyrejönnek, de az arra érzékenyeknél akár halállal is végződhet egy gombavacsora.
Mérgező mivoltának dacára évszázadokig fogyasztották az északi országokban a papsapkagombát, de amióta a vegytan és az orvostudomány fejlődött, a legtöbb országban tiltólistára került ez a faj.
Bármennyire is viccesen hangzik, még azt se ajánlják, hogy valaki egy kosár frissen szedett papsapkagombával autókázzon hazafelé. A zárt térben ugyanis könnyen fejfájást kaphat, szédülni kezdhet a gombából kiszabaduló gázoktól.
Ma is van azonban olyan ország, ahol a papsapkagomba a tányérra kerül, mégpedig Finnország. Itt még a forgalmazása is engedélyezett. Finnországban még a legjobb éttermekben is kapható, de konzerv formájában a boltokban is találkozhatunk vele. A hatóságok azonban pontosan szabályozzák az árusítását, figyelmeztető jelekkel, és a feldolgozást, elkészítést részletesen elmagyarázó útmutatókkal kell ellátni.
Más országokban is fogyasztják, korlátozások mellett. Svédországban a friss papsapkagombát csak éttermek vásárolhatják. Bulgáriában rendszeresen szedik, piacokon is találkozhatunk vele. Spanyolországban (főleg a Kelet-Pireneusokban) hagyományosan ínyencségnek számít, és a helyi lakosok állítása szerint régóta gond nélkül fogyasztják, ennek ellenére árusítása tilos.
A papsapkagomba giromitrintartalma forrázással elvileg biztonságos szintre csökkenthető. Ehhez a gombát kis darabokra kell vágni, és legalább kétszer le kell forrázni, minimum háromszoros mennyiségű vízzel, öt percig. A szárított gombával ugyanígy kell eljárni.
